Monday, November 20, 2017

Ma jó


Az állomásra, kérem.
Régóta laksz Kolozsváron?
Elég régóta ahhoz, hogy rájöjjek, ha nem az állomás felé megyünk.
Mit keresel te az állomáson ilyen hajnali órában?
Vonatot.
Mi mást.
Barátságtalan vagyok, ezt már sokan megmondták, ő is megmondja, miközben a főtérre kászálódunk a kampusz kusza kisutcáiból. Hajnali órákban különösen barátságtalan, teszem hozzá. Különös tekintettel azokra, akik ilyenkor különösen barátságosak, gondolom, de ezt már nem teszem sehová, ki sem merem engedni a fejemből. Gyanakvásból ered a barátságtalanságom. Főleg amióta megerőszakoltak egy lányt a szomszéd utcában. Hajnali órában történt az is, mint minden más, amiről a pániksajtó be szokott számolni. Na ezért vagyok én olyan. Ilyen. Barátságtalan.
És merre vonatozol?
Hazafelé.
Az hol van?
Közel.
Arra biztos gyakran jár vonat.
Jár.
Nem kellene ilyen embertelen órákban éjszakáznod.
Nem.
A taxi egy vörös Logan, ha bárki utólag megkérdezné tőlem. A fejembe vettem azt is, hogy megjegyzem a rendszámát, de a nagy sietségben csak a vállalatot sikerült, azzal meg úgyse mennék semmire. Ha valaki kérdezné. De miért kérdeznének tőlem ilyeneket.
A visszapillantó tükör alatt egy fakereszt és erotikus masszázst kínáló hölgyek névjegykártyái ingadoznak, alkalomadtán kartonbimbóik egymáshoz érnek, mosolyognak, de nem jobban, mint úgy általában, a mosolyuk is kartonból van, mint úgy általában mindenük, nagyjából ilyenek lehetnek a valóságban is, gondolom magamban. Nem merem túl sokáig bámulni őket, nehogy feltűnő legyen. Az is, hogy bámulok, és az is, hogy most vonatozom először ilyen embertelen órákban. Átvertek. Az én igényeimhez képest még ezek az órák is tele vannak emberekkel.
Milyen egyetemen vagy?
Bölcsészkar.
Az milyen?
Idegennyelvek meg hasonlók.
És mit tanulsz?
Magyart. Meg néha angolt is.
Ezek nem is idegennyelvek.
Nekem elég idegenek.
Már a sugárútnál járunk, nemsokára elhagyjuk a bölcsészkart is az idegen nyelveimmel együtt, nemsokára kiszállhatok, és akkor majd végre kivehetem a kezem a zsebeimből, mert odakinn hideg van, az pedig jó mentség lesz a remegésemre, mert nem a félelem vagy az embertelen idők remegtetnek meg, de nem ám.  
Miért nem mész valahová bulizni ilyen szép péntek estén?
Nem szeretek bulizni.
Elég baj az.
Elég.
Van barátod?
Itt jó lesz. Köszönöm.
Ha ilyen goromba vagy, nem is lesz.
Nem kell a visszajáró, tartsa meg.  
Köszönöm szépen.
Egyébként meg van.
Olyan erősen csapom be az ajtót, hogy felszöknek az erotikus masszőrök kartonbimbói, mosolyai, mindenei, én pedig úgy teszek, mintha sietnék a vonat után, ne tűnjön fel neki, hogy igazából előle futok.
Az állomás is tele van embertelen időkben tébláboló emberekkel. Miután megveszem a jegyem, behúzódom a váróterem egyik sarkába, ott jó meleg van. A szomszéd padon nagymama és unokája osztozkodnak egy chipseszacskón, mellettük egy fiatal pár ringatja babakocsiban pihenő gyermekét, megint mellettük egy külföldi matatja a telefonján a menetrendeket.
Késik a vonat. Még ez az embertelen időkben közlekedő vonat is.
A fülkémben nem vagyok egyedül, a sarokban egy fekete alszik, elektromos zene disszonáns zöreje evickél ki a fejhallgatója alól. Mellette egy velem egykorú lány, telefonon beszél, magyarul, de leteszi, ahogy meglát. Leülök melléjük, behajtom magam mögött az üvegajtót, megpróbálok kevésbé gorombán viselkedni.
Te is ilyenkor?
Én is.
Te is Pestre?
Én csak Váradra.
Úgy is jó.
Jó hát.
Filmet nézünk, sós ropit eszünk, beszélgetünk, azon töprengünk, mi lehet a film vége, mekkora késése lehet már most a vonatnak, mi csalhatta a harmadik útitársunkat szerény országunkba, amikor mindenki épp most menekül belőle. Nekem nincs mehetnékem, megmondom a lánynak is, neki van, megmondja nekem is. Már várja a repülőgépe odakinn. Rávágom, hogy a repülőgép nem vár senkit, ezen jót nevetünk, majd tovább számoljuk, mennyire késhet a vonatunk, nehogy sírjunk is a végén.  
A folyosón egy öregember tántorgott, tántorog, és fog még tántorogni Váradig, mert legalább harmadjára megy el a fülkénk előtt. Mindig megcsodálja a feketét, aztán minket (a sorrendben nem vagyok biztos), integet, grimaszol, elmegy, visszajön.
Ha lekapcsoljuk a villanyt, hátha békén hagy minket.
Lekapcsoljuk a villanyt. Túl fényesen világít a laptop kijelzője, a film már nem is érdekel minket, azt is lekapcsoljuk. Álmosak vagyunk, aludni akarunk, alszunk is, lekapcsoljuk magunkat. Ő alszik, amikor a folyosót kísértő öregember hirtelen betántorog a fülkénkbe, én megébredek, csúnyán bokán rúgom cellatársamat, bocsánatot is kérek tőle, az öreg kaján terpeszbe ereszti lábait, és nézi, ahogy mi nézzük, de senki se mer szólni semmit. Alkohol és őrültségszaga van.
Ha rosszalkodik, felébresztjük a feketét, mondom.
Álljon meg a verekedés! A’ nem izé – nem vagyok én olyan! Nem kell nekem semmi innen! Nem vagyok én se tolvaj, se gazember!
Hangosan beszél, de nem elég hangosan ahhoz, hogy a feketét is felébressze.
Milyen fenn hordjátok az orrotokat, kis taknyos leánykák! Na ne félj, mert otthon az ilyet megnevelik rendesen! Fenn hordjátok az orrotokat, mert még van orrotok, ugye! Otthon az ilyenek kérik a verést a legjobban! Na fe félj, me’ leszállok én mindjárt! Hallj oda, még tolvajnak néznek! Hát kell nekem innen bármi is! Nem izé, nem is azé’ jöttem, hogy én itt gamatkodjak ilyen buta leánykákkal meg aztán főleg nem! Na ne félj, me’ az enyémek is ilyenek voltak, de már nem prünnyög-dünnyög így egyik se! A csipátok még nem nyílt ki, de már a bicska a zsebetekben igen, mi! Hallj oda! Mindjárt szállok én le, ne félj!
Akkor tessék leszállni, suttogja az útitársam.
Na, nekem te ne mitugrászkodj, me’ mindjárt megtanítom, mi az a tisztesség! Ettől bezzeg nem féltek, csak a magyaroktól!
A feketére mutat, megnézi közelebbről, még mindig alszik, mint a bunda. Bármilyen hangosan is kiabálna, az elektromos zene disszonáns zöreje erősebb. Az ember már fel se szállhat egy istenverte vonatra se! Hát csináltam én valamit! Csak mondja valamelyik, hogy igen, mert itt veri meg az Isten, ne félj!
Féltünk.
Mi azért csak féltünk.
Már ránk se néz, mi se nézünk rá, egymást bámuljuk, megpróbáljuk pislogásokban levezetni a testünkön végigvágtázó remegést, az öreg még mindig a feketét figyeli.
Nézzed má’, ezt is odaégette az Isten! Nem is látod a sötétben, csak ha vigyorog! Akkor aztán villog a foga fehérje, mint a ménkű! Ettől bezzeg az anyja se fél! De én egyből lopok, ahogy beülök valahová! Lopok, ugye, hogy lopok! Már megloptam mindenkit, ugye! Beképzelt leánykák, azok vagytok! Na, ne félj, me’ aztán titeket se fog még az ördög se elvenni!
Neki már nem kötöm az orrára, hogy köszönöm szépen az aggodalmat, de már van egy ördögöm az egyik odahazában a sok közül.
Beszél-e ez valami nyelvet? Magyart! Románt! Cigányt! Hé, te! Érted-e? Ki van dőlve, biztos részeg ez is!
Erősen rácsap a fekete bal combjára, mire az egyből felriad, lekapja a fejéről a fejhallgatót, kikapcsolja a zenét, zavartan körülnéz, de nem merünk neki tolmácsolni.
Van-e valami italod, he? Ital!
El is mutogatja, hogy mi kell neki, így már érthető, a fekete mosolyogva bólogat, ital, persze, hogy ital, előkap egy palack szénsavmentes vizet a táskájából, és int az öregembernek, hogy megtarthatja nyugodtan.
Az öregember belekortyol, fintorog egyet, nem erre az italra számíthatott. Visszadobja a palackot a szemközti székre, nem csoda, hogy meg akarsz szabadulni tőle, morogja magában, rohadjál meg, de rossz, még ezek a leánykák se innák meg.
A leánykák – akik mi vagyunk – összenéznek. Az útitársam elmosolyodik, nem tudom megállni, én is elengedem feszült arcizmaimat. Mosolyog, mosolygok, mosolygunk majdnem mind, fekete nem, ő nagyot ásít, de nem fekszik vissza aludni, feszült figyelemmel kíséri a jelenetet.
Jól áll, ha kacagsz, fordul felém az öregember. Kacagj, na!
Nincs annyira jó kedvem, hogy kacagjak.
Tessék mondani egy jó viccet, akkor majd kacagunk.
Az öreg az útitársamra néz, végigsimítja az egyik combját, majd int neki, hogy fogja be a száját, és visszanéz rám. Nevess, no! Nevess, vagy megcsíplek.
A jobb lábam már készenlétben várja, hogy megpróbáljon csipkelődni. Csak próbálja meg, csak annyi kell, hogy megpróbálja – és annyi is lesz, minden egyszerre történik, az útitársam lehámozza a combjáról az öregember kezét, ő felém indul, hogy megcsípjen, én felé, hogy megrúgjam, a fekete felénk, hogy megállítsa valamelyikünket, visszapakolja az öreget a helyére, lasă femeia, parancsolja hibátlan román kiejtéssel, az öreg ért belőle, én is, visszaülök a helyemre, megigazítom a hajam, az útitársam megigazítja az arcára száradt döbbenetet, a fekete int az öregnek, hogy fáradjon ki, ha nem akar nagyobb bajt, az öreg tiltakozik, de nem tiltakozik eléggé, és a fekete kipakolja a folyosóra.
Ettől a csúftól bezzeg nem félnek! A bevándorlótól nem félnek! Ezek a leánykák is bolondok! Na, ne félj, ellátják egyszer a bajukat! Ne félj!
Nem félünk, most már nem.
Megköszönjük a feketének az összes nyelven, amit ismerünk, megkérdezi, hogy idegennyelvet tanultam-e, mondom, hogy igen, mondja, hogy érződik, mondom, hogy köszönöm, így utazunk tovább hármasban.
Az útitársunk nem bírja tovább kíváncsisággal, megkérdi tőle, mi is annyira vonzó az országunkban, hogy valaki ide kívánkozzék. A fekete őszinte, megmondja, hogy informatikát tanul, az itt állítólag nagyon olcsó, a szabadidejében lemezlovas egy központi szórakozóhelyen, és amíg ingyenes az utazás, addig ellátogat a nagyobb városokba, hogy minél többet megtapasztaljon az országokból.
És nem félsz az ilyen alakoktól?
És ti nem féltek az ilyen alakoktól?
Egy-null a fekete javára, le se tudnánk tagadni, hogy féltünk. Megkérdezem tőle, hogy hívják, ne szólítsuk már állandóan feketének egymás közt, őt csak őzzük, amíg meg nem mondja, hogy Mayónak hívják, a családnevét nem értjük, azt sem, hová valósi. Ennyit tudunk róla.
A vonat lassan begurul az állomásomra, Mayóval leszállunk és további jó utat kívánunk a harmadik útitársunknak. Mayo megkérdezi, merre tartok, én megmondom merre tartok, meg akar hívni egy kávéra, de nem fogadhatom el az ajánlatát, másképp lekésném a következő buszt.
Majd még beszélünk, hazudja Mayo.
Majd még beszélünk, hazudom Mayónak, pedig tudom, hogy nem fogunk többé beszélni, hisz nem cseréltünk se telefonszámot, se online címet, se mosolyt. Mayo megy a maga útján, keres magának szállást az éjszakára, ami igazából reggel, én sietek a buszom után, nem akarom lekésni.
A főtérre, kérem.
Váradi vagy?
Igen, szóval hamar rájönnék, ha nem a főtérre megyünk.
Jó fenn hordod az orrod... 
Mondták már. Azt is, hogy egyszer nem lesz, amit fenn hordjak.
A taxisofőr halványan elneveti magát, és kihajtunk az állomás parkolójából. A lehető legrövidebb úton visz a főtér felé, és hogy hamarabb teljen az idő, vicceket mesél közben. Nem lógnak kartonbimbók a visszapillantó tükréből, nem tör az életemre, nem akar megcsípni – igaz, kacagok a viccein.
Kezd megemberesedni az óra, szépen lassan kihajnalodik, a főtér is kezd megtelni emberekkel. A sofőr megmondja, mennyi lesz, borravalót is hagyok neki, majd elindulok a buszom felé. Én vagyok az első, aki megérkezik a helyszínre.
Lassan összegyűlünk mind, a busz megtelik kevésbé embertelen órákban utazó emberekkel. Megkérdezzük a szokásosakat, jól vagyunk mind, jól megy az iskola mindenkinek, az egyetem is, de hát az is iskola, csak másképp hívják.
Elmesélem nekik a taxisofőrt, a kartonlányait, a csipkelődő öregembert, és Mayót, aki remélhetőleg talált magának szállást, és még mindig nincs menekülhetnéke szerény kis országunkból, másképp csak öregembereink maradnának. Ezen jót nevetünk, majd jót sírunk önmagunkban.
Mondtam én, hogy nem érdemes hajnali vonattal utaznod, mondják nekem.
Mondtátok, igen, mondom én. De előbb vagy utóbb meg kell szokjam ezt is.
Mit?
Hát ezt.
És mikor akarod megszokni? Előbb vagy utóbb?
Ma jó lesz.


mraczdora.blogspot.ro

No comments:

Post a Comment