Friday, August 11, 2017

Mobil-botrány vs. Minőségi oktatás

Manapság egymás után buggyannak napvilágra az izgalmasnál izgalmasabb rendeletek a romániai közoktatást illetően, és be kell vallanom, kíváncsian figyelem a változásokat: pár év múlva ez lesz az én világom is, illene már most lépést tartanom vele.

A legfrissebb (és sokak szerint a legfelháborítóbb) a már lassan egy hete tomboló mobiltelefon-tilalom, mely szerint a tanárok kötelesek begyűjteni a diákoktól a mobiltelefonokat (legyünk őszinték: szerintem azt senki se gondolhatta komolyan, hogy a diákok ezt csak úgy önként megtennék, mert Tanügy Bácsi azt mondta). Természetesen a tanórák alatt senki sem nyúlhat hozzájuk, még didaktikai okokból sem. Köztudott ugyanis, hogy a diákok csak és kizárólag a mobiltelefonok miatt nem figyelnek az órákon, DE MOST sikeresen likvidáltuk a problémát, lehet tapsolni.

Előre is elnézést kérek az ünneprontásért, és még tapsolni sem fogok, mert szerény véleményem szerint abszolút semmit nem sikerült likvidálnunk, és megnyugtató, hogy más is így gondolja. Ahogy azt már Kőrösi Kristóf is kifejtette ebben a cikkben, az igazi probléma kezelés nélkül marad, ez a "parancs" csak egy gyenge fájdalomcsillapító, ráadásul az olcsóbbik, mellékhatásokkal teli fajtából, amely több akadályt fog eredményezni, mint megoldást. A mobiltelefon-botrány okát nem kell sokáig keresgélni: számos kísérlet (mint például ez) bizonyította már, hogy a telefonhasználat igenis egy fontos jelenség, amely különös bánásmódot igényel. Nem tudom egyértelműen problémának nevezni, inkább egyfajta robbanásszerű változásnak, amely tíz évvel ezelőtt még csak hírből volt ismeretes, most pedig itt van és fokozott figyelemért kiált.

Ne hitegessen senki azzal, hogy tíz évvel ezelőtt minden diák száztíz százalékos odafigyeléssel követte akár a legunalmasabb óra menetét is. Ha valaki nem akart figyelni, az egyszerűen nem figyelt. Kinézett az ablakon, rajzolt a padra, a füzetbe, a karjára, a padtárs karjára, egyéb testrészekre. Ha a gyerek úgy érzi, hogy le kell kösse magát valahogy, akkor előbb vagy utóbb kielégíti ezt a szükségletét, ha elkobozza a tanár az eszközeit, ha nem, ha fejreállva zsonglőrködik, ha nem. Ezzel nem azt akarom támogatni, hogy hagyjunk mindenkit kénye kedve szerint lézengeni, csak kiemelném, hogy ez nem megoldás. Ugyanakkor az sem megoldás, hogy mentálbaltástól nekirontunk a tanárnak, érdekes órákat, állandó innovációt és csodálatos kenyérszaporítást követelve. A tanár sem egy naprakész entertainment box, ami gombnyomásra bárkit elszórakoztat (nem is az a feladata, hogy gombnyomásra szórakoztasson, talán ezzel újat mondtam). Az a feltételezés is röhejes, hogy egyszerűbb lenne a titkárságot nyaggatni, ha a szülő üzenni akar valamit a gyermekének. El tudom képzelni azokat a lógalábázó titkárnőket, akiknek a szürke hétköznapjaikba csak és kizárólag az hozhat élményt, hogy Tót Pityu után rohangálhatnak fel-alá az iskolában, mert anyu azt üzeni, hogy vegye be a déli gyógyszereit.

Eltekintve a fentebb írtaktól: tényleg vannak olyanok, akik elhiszik, hogy eddig csupán ennyi választotta el a jelenlegi helyzetet a minőségi oktatástól? Ez csak jobban erősíti az eddig is erős gyanúmat, miszerint tanügyminiszterék még mindig nem láttak közelről középiskolást, és tényleg halvány galuskájuk sincs arról, mire van igazán szükségük. Szerintem a mobil-botrány csak amolyan parasztvakító színjáték, hogy ne tűnjön fel senkinek a többéves stagnálás, és a szomorú igazság: évek óta inkompetens kezek hadonásznak odafentről.

Hadd álljak elő pár lehetséges bökkenővel a kivitelezést illetően, elvégre még mindig nem telt el olyan sok idő, mióta kiszabadultam az iskolapadból:

(1) A tilalom csak a mobiltelefonokra vonatkozik? Itt az ideje leporolni az iPodot, feltölteni a tabletet, bekonfigurálni az okos órát, teletömni az ebook-olvasót, visszalopni öcsitől a hordozható konzolt, előásni az időkapszulából a PDA-t, annyi matatható mütyürke van odakinn, hogy azoknak a felét még a diáktársadalom sem ismeri, nemhogy a tanár. (A klasszikus módszerről nem is beszélve: én például rendszeresen olvastam az unalmas óráimon. Ennyi erővel égessék el a könyvtári belépőmet, és lehetőleg a könyveimet is, 451 fokon, ha lehet.)
(2) Ja, hogy csak le kell adni egy telefont? Kölcsönkérjük a nagyi téglafonját, ráfogjuk, hogy az a miénk, és tovább zúg az édes élet a pad alatt, mert a tanár természetesen frissen sült idiótából van, és nem fog rájönni, hogy furcsamód a fél osztály még mindig a kilencvenes években ragadt.  
(3) Tanárnénikérem, nekem nincs is telefonom. Nem, tényleg nincs. De komolyan. Hát úgy néznék ki, mint aki hazudik? Igen, volt, de, izé, eltűnt, mert ellopták, mert eladtam, mert megette a kutyám. Izé. Nem hazudok. De nem ám. (Részlet egy még meg sem született, de már a fogantatás pillanatában röhejes diákmeséből.) 
(4) Tanárnénikérem, ez a húszmilliós, titániumbevonatos, utolsó generációs okostelefon a tegnap még nem így nézett ki! Biztos valami történt vele abban a dobozban a többi ócskaság mellett! Azonnali kártérítést követelek, mert az apám úristenből lesz a következő előléptetésnél, és akkor itt vér fog folyni! (Részlet egy újabb lehetséges diákmeséből.) 
(5) El akarják venni a telefonomat? Azonnal riasszuk a diákjogi aktivistákat, rántsuk magunk mellé anyuékat, majd ők jól leordibálják a tanár arcáról a bőrt, még akkor is, ha nem az ő ötlete volt a dolog, csak a nyakába sózták a megvalósítását.

Ezek közül talán az utolsó pont a legfontosabb. Az ostor természetesen nem a diákokon fog csattanni, elvégre ők mindig megoldják a maguk baját: az örökmorgó ludas itt (már megint) a tanár. Ő az intermediátor a diák és a "felsőbb hatalmak" között, bármelyik oldalról érkezne visszaélés, mindig a tanár lesz felelősségre vonva. Papíron persze szabad kezet kap az óráit illetően, de a gyakorlatban erről a szabad kézről már legalább három ujjat eltörtek, a negyediket levágták és megetették valami dögevővel, az ötödiket pedig egyébként sem illik mutogatni a másik négy nélkül.

A minőségi oktatáshoz vezető utat nem a mobiltelefonok elkobzásában kell keresni. Számos tanárnak sikerült már őket hasznosítania a tanórák során: magyarórán nagyszerű szöveggyűjtemények (még véletlenül sem azt szorgalmazom, hogy a papírt és a tintát cseréljük le telefonokra, de sokszor rengeteg fölösleges nyomtatástól is cipekedéstől kímélik meg mind a diákokat, mind a tanárt), idegennyelv órán nagyszerű szótárak (a Google-szótárt most felejtsük el egy pillanatra, más is terem a netmezőn), matekórán grafikonokat rajzolnak ki, kémia és fizika órán számológépekként is lehet használni őket, illetve megfigyelőeszközként a kísérletek felvételére és későbbi újranézésére. Kőröst lehetne rekeszteni a példákkal, a kedves olvasóra bízom a többit. (Ha hiszitek, ha nem, régebben még azzal a lehetősségel is szemezgettem, hogy mobiltelefonos applikációkkal segítsem az irodalomtanulást, és felőlem annyit rendelkeznek odafentről, amennyit csak akarnak, még nem tettem le erről a holdkóros ötletről.)

Elnézést kérek a karikatúra minőségéért, az Inkscape-em még nem megy. 
Az egyik legnagyobb problémája a jelenlegi közoktatásnak a kommunikáció. Valamiért nem tudják hatékonyan megbeszélni egymással a "szembenálló felek" (már ha egyáltalán szembe kellene állniuk), hogy mire lenne szükségük, miben szeretnének változásokat látni, és hogyan tudnak közreműködni. Mert senki sem akar közreműködni. A diák haragszik a tanárra, mert tanárból van, és itt kell ülni az óráján, amikor ezer meg ezer érdekesebb dolga lenne, és egyébként is azt nevelték belé, hogy az iskola egy szörnyű hely, ahol elnyomják az egyéniségeket, és csak az jut előre, aki színtiszta szociopatából van vagy megpuhítja a gerincét egy-két évig, hogy beférjen a tanárok bőre alá (igen, olvastam az ominózus bejegyzést, és igen, törzskönyvezett baromságnak tartom). A tanár a sok bolond rendelet miatt kerüli a fentieket, mint a forró kását, a fentiek pedig már annyira fent hordják az orrukat a gyakorlatba ültetett bolondságaiktól, hogy már rég nem látják be, milyen a helyzet pár ranglétrafokkal alattuk.

Véleményem szerint a mobil-botrány csak egy felesleges pepecsmunka, ami egyáltalán nem javítana a jelenlegi helyzeten, csak ennél is több szükségtelen konfliktust szülne. Hadd bízzuk a tanárra, hogy mikor mit akar begyűjteni és mikor mit gondol zavaró tényezőnek. Aki igazán tanárból van, az magától is tud dönteni, és van elég autoritása ahhoz, hogy ne minisztériumi rendeletekre hivatkozzon, hanem a saját józan ítélőképességére és a diákok együttműködésére.

Természetesen még mindig fennáll az édesanyám által annyit ismételgetett aranyköpés, miszerint a tanárkodáshoz nincs konkrét recept. Egyes ötletek működnek, mások még nem, már nem vagy talán sosem működtek: örökké fennáll ez a kísérletezősdi. Majd pár év múlva megsúgom, hogy sikerült-e uralnom a helyzetet, vagy a diákjaim titokban szelfiznek a szebbik felemmel, amíg nem figyelek oda, mert voltam olyan felelőtlen, hogy nem koboztam el jó kommunista szokás szerint mindenüket, amitől félek.











No comments:

Post a Comment