Wednesday, June 14, 2017

Milyen tanár szeretnék lenni?

Milyen tanár szeretnék lenni?
(Reflexszerű önreflexió)

Egyszer megkérdezték tőlem, hogy milyen kell legyen az ideális tanár. Jót nevettem, majd tömören válaszoltam: az ideális tanár nem tud róla, hogy ő az ideális tanár. Nem is érdekli különösebben, hogy ideális-e vagy sem. Nem hiszek az ideálokban. Az ideálok relatívak. Hiteltelenek. Ha én pedagógusként egy külső minta hasonlatosságára akarnám fazonírozni magam, hogy így kellőképp megfeleljek mindenkinek, előbb vagy utóbb valami bennem felmondaná a szolgálatot: jobb esetben a kényszerszagú szerepkabátom – rossz esetben az idegrendszerem.
Mindezek alapján könnyű lehetne kitalálni, hogy én mire törekednék tanárként: elsősorban hitelességre. Ez a leghatékonyabb módja az oktatás szimbiózisának. Magamra aggathatom a világ összes sztereotípiáját: lehetek zsarnok, aki évente legalább húsz diákkal bővítené a szorongók sorát – vagy a hagyományokkal szembeni lázadás nevében lehetek a féktelen liberalizmus mintaszakkönyve. De egyik véglettel se tudnék azonosulni. Olyan lennék, mint az a tekintélyhiányban szenvedő diplomás diktátor(ka), aki vékony hangján sipákolva zsarolja az előtte hőbörgő osztályt, hogy úgy behármasozza őket (de úgy!), hogy a pótérettségi adja a másikat. Hisz ez az élet rendje. De biztos rendben van ez? Gyerekkorunkat végigkísér(t)ő őstoposz ez: a tanár és a diák csillapíthatatlan szembenállása, egy örökmorgó csata a begyöpösödött tanár és a begyöpösíthetetlen nebulók között. Miért esünk mindig ugyanazokba a csöbrökbe és vödrökbe?
Tanárként nem akarok háborúkat vívni. Nem ellenfele lennék a diákjaimnak, hanem partnere egy nagy projektben, amelyet közhelyesen úgy hívunk: oktatásügy. Ugyanabban a csapatban játszunk mindnyájan. Tisztelni fogom a diákjaim, ugyanakkor tőlük is ezt várom el. Nem azért kell tiszteljenek, mert elvégeztem egy egyetemet. Remélhetőleg ők is el fognak. Nem azért, mert lesznek gyermekeim, sikereim vagy jól megpakolt táskáim a szemem alatt. Magamért kell tiszteljenek. Azért, mert emberből vagyok, ahogy a büfés néni, a bankigazgató és a szüleik is. Nem opportunista pojácákat szeretnék magam köré idomítani, akik azt az „autoriter” befolyásbombát látják bennem, akinek minél hamarabb a bőre alá kell fészkelni a jól megérdemelt jutalomtízes érdekében. Könnyebb lenne rajongótábort kovácsolni magam köré, ez igaz. De szerintem ha valaki a könnyűségéért választja a tanári szakmát, az inkább meg se várja a diplomaosztóját.
Hosszú lista pihen a fejemben azt illetően, hogy mit nem szeretnék a saját diákjaimban viszont látni. A legfontosabb talán ez: nem bőrbe burkolt, pattanásos lexikonokat akarok tanítani. A legtöbben (még a mai napig is) a lexikális tudás fontossága mellett voksolnak: e hitvallás szerint az iskola az a médium, amely (csak és kizárólag) tárgyi tudást biztosít a tanulóinak. A tanár hűségesen „leadja az anyagot”, és a bamba kölyök kicsodájának a micsodáját, hogy már megint nem vette fel időben! Ennek az elméletnek egy főbenjáró bűne van igazából: az iskola nem csak egy adatforgalmi utcasarok. Évszázadokkal ezelőtt még elképzelhetetlen lett volna, hogy két gombnyomásra ellenőrizhető legyen József Attila bármely versének kezdősora, ez azonban ma már megváltozott. A lexikális tudás fontosságát felülírta a huszonegyedik századi „információrobbanás”, az okoseszközök és az internet, így a hagyományos értelemben vett „tudás” csupán egy készség a sok közül, én pedig tanárként arra fektetnék nagyobb hangsúlyt, hogy a többit is éppúgy fejlesszem. Fontosnak tartom az alkalmazkodás készségét, valamint az információ megszűrését és alkalmazását. Korunk gyermekei már csecsemőkorukban több adattal találkoznak, mint az egész emberiség az első ezer évében, azonban ezt nem minden esetben képesek hatékonyan feldolgozni és rendszerezni. Épp ezért számos olyan feladatot adnék nekik, melyek az internetről való adatgyűjtésről, számítógépes dokumentumok vagy bemutatók összeállításáról szólnak – ezen univerzális készségek, alkalmazhatók később egyéb területeken is. Emellett egyfajta folyamatos értelmező-értékelő gondolkodásmódra sarkallnám őket, melyben a környezetükből származó impulzusokról (legyenek azok hétköznapi vagy akár irodalmi szövegek okozta ingerek) reflektálnak.
Úgy gondolom a tanári szerep gerince is ebben a szóban rejlik: reflexió. A tanárnak szinte ösztönösen, mondhatni „reflexszerűen” kell reflektálnia mindarra, ami körülötte zajlik. Elsősorban a diákjaira és saját magára, ezek viszonyára, dinamikájára – elvégre ezekből építkezik a karrierje során. Nem lehet teljesen ösztönből tanítani. Tanárként még véletlenül sem akarom elfelejteni a középiskolás éveimet, azok áldásait és átkait, így már azelőtt volt töprengő füzetem, mielőtt tudtam volna, hogy ez egy létező gyakorlat.
Számos fórumon olvashatjuk, hogy a tanári pályában ravaszul meglapul egyfajta kettősség: a tanár egyszerre tanít és tanul. Azonban nem szabad úgy tekintenünk magunkra, mint mindennek a felfedezőire és abszolút ismerőire. Tanárként be kell látnom, hogy még bőven van mit tanulnom, és sokszor megesik, hogy ebben a diákjaim segíthetnek. Ugyanakkor nem zárhatom el magam a technikai fejlődés nyújtotta lehetőségektől. Megtörténhet, hogy szokatlan házi feladatokat adnék a diákjaimnak: kommunikációs készségeik gyakorlása végett például felvehetnék magukat videóra, ahogy öt percig beszélnek egy témáról. Annyiszor újraindíthatják a videót, ahányszor akarják: puskázni, vágni és sokáig szünetelni szigorúan tilos. Vagy azt is elképzelhetőnek találom, hogy egyszer kimenjünk az udvarra, és ott tartsuk meg a magyarórát. Talán a megszokott verselemzések helyett egy általuk választott dalszöveg elemzését adnám fel házi feladatnak: könnyebben tudnának értekezni egy olyan szövegről, amivel már azonosultak, illetve a zenei ízlésük alapján egy új oldalukról ismerhetem meg a diákjaimat.

Ezek természetesen kezdetleges, kiforratlan ötletek, én mégis ebben látom tanári tevékenységem kulccsomóját: az örökös kísérletezésben és azok megfigyelésében, tovább- vagy újragondolásában. Nem lehet „rutinból” tanítani – a tanárnak lépést kell tartania a szüntelen változó világgal, és nem utolsó sorban saját magával is. A tanári pályához nincs recept, nincs útmutató, nincs pattern, nincs ideál. Egy olyan tanár akarok lenni, aki saját magának teremti meg ezeket: fogékony mások javaslatára és konstruktív kritikájára, ugyanakkor megőrzi autonómiáját és méltóságát mind a diákok, mind a helyi inspektorok és tanfelügyelők előtt. 

Forrás: Pinterest

(Ez régesrégen egy beadandó volt pedagógiával, de most közkukucskára bocsátom.)

No comments:

Post a Comment