Wednesday, June 28, 2017

MIÉRT? - Dóra (Szigeti) veszedelmes világa

Bevezető problémafelvetésch: 

Elsőéves magyar szakosként még csak kóstolgatom a magyartanári szakmát. Épp ezért nagyon sokan a fejemhez vághatják (jogosan, belátom), hogy még semmi közöm a majdani diplomámhoz, milyen alapon képzelem magam a tanügy Lutherének. A válaszom egyszerű: semmilyen alapon. Csupán mindig is érdekelt, hogy mi történik a diáktársadalommal manapság. És a diáktársadalommal csúnya dolgok történnek manapság.

Úgyhogy hadd kérdezzem meg kedves leendő kollégáimat, 
MIÉRT?

(Sokan kikérik maguknak az általánosítást, természetesen ez is jogos. Ha már mindenképp támadásnak vesszük a bejegyzésem - sosem szánom annak, de valakik valahogy mindig megsértődnek -, akkor vegyük támadottaknak azokat a diplomásokat, akik nem csak az ingüket, hanem valamiért a kommunizmus óta penészedő kékharisnyájukat sem hajlandók kimosni. Nem akarok ujjal mutogatni, az vegye magára, akinek van gusztusa hozzá.) 

Amikor dóraságom teljes gyönyörében felháborodom egy-egy társadalmi vagy tanügyi jelenségen, mindig megpróbálok a dolgok mögé látni. Ha valamelyik egyetemi tanár kilóra buktat, akkor igyekszem megérteni a gondolkodásmódját, feltérképezni az elváráshorizontját. Lehet az igényesség vágyálma eredményezi a masszív mészárlást, talán a tanár úgy érzi, nem tisztelik (eléggé), nem veszik komolyan, millió meg egyszáz ok fejtheti ki (rejtett) hatását az arckulisszák mögött.

Hasonlóval próbálkoztam a napokban is, amikor az érettségit és a nyolcadikos képességvizsgát próbáltam megfejteni. Már a nyolcadikos képességvizsga lesújtó végeredménye is nagy port kavart (megint csak azt mondhatom, hogy jogosan), és az egészet a magyar érettségi harmadik tétele koronázta. Nem kellett sok idő, útjuknak indultak az összeesküvéselméletek, lelki esténk teliholdjára üvöltöttük a tanár-tanárnak-farkasa mantránkat, teljes káosszá nőtte ki magát a kellemetlen eset. Én pedig mindezek perifériáján (úgyis Bodor Ádám szerint a centrum a perifériában van), tavaly érettségizettként ugyanazt kérdeztem, mint egy évvel ezelőtt, és azóta mindig:
MIÉRT?

Kezdjük az alapoktól: miért érettségizünk? 
Az érettségi elméletileg egy modern beavatási rítus. Régen vadállatokat kellett ölni, manapság tanügyék szerint a neurongyilkosság is megteszi, a végkimenetel (elemében) ugyanaz: szintet lépünk. Érettebbé válunk. Képletesen. 

Természetesen nem attól függ valaki érettsége, hogy milyen ügyesen magol be használhatatlan(nak tűnő) információtömböket, hisz sosem fog senki letámadni az utcán, hogy számon kérje rajtad a formaldehideket, a hipotalamuszt vagy akár a Szigeti veszedelem című barokk eposz műfaji sajátosságait. Az érettségi egyfajta általános műveltségi próbatétel, amelynek a lényege egyszerű: azt igazolja, hogy az illető egy felnőtt, tanult, ismereteit jól alkalmazó, gondolkodó egyénné vált. Ilyen-és-ilyen eredményeket ért el ezen-és-ezen kompetenciá pillanatnyi felmérésében (olvasott, de a számok világa nem az erőssége, jól kezel egy számítógépet, de nem tud valami jól románul). A magyar érettségi is hasonló általános készségeket mér fel: szövegértés, szövegértelmezés, egy vers "dekódolása", kreatív szövegalkotás, értekező-elemző szövegek írása stb.

Szerintem egyetérthetünk abban, hogy tavaly egyik irodalomtétel sem kért számon semmilyen elérhetetlen meta-tudást, a harmadik tétel különösen jóindulatú volt mindenkihez. Az osztályozás kevésbé. Sokan egész jegyekkel kaptak kisebbet annál, mint amennyit egy másik javítótanár szemében értek volna, és az óvás csak rontott a helyzeten. Az egyetemen is beszéltünk erről néhány évfolyamtársammal, sok elsőéves magyar szakost elbizonytalanított az érettségin szerzett jegye, mert többre számított (kezdjük ott, hogy a tantárgyversenyeken nagyobb jegyekkel illettek minket!), és elméletileg mi vagyunk a jövőt magyarul tanító generáció. Ma már messze nem tulajdonítok akkora jelentőséget a jegyeknek, mint akkor, mégis sokak jövője ettől függ, és egyáltalán nem vigasztaló a "nem a jegyed vagy" zsebfilozófia egy olyan végzősnek, aki ezért kell kolosszális összegeket fizessen a taníttatásáért, ha már olyan pretenciói vannak, hogy egyetemre akar járni, csak épp egészen véletlenül lecsúszott a támogatott helyekről.

Azt hittem, az csupán egyszeri alkalom volt. Egy rövid tanári csipkelődés a javítók között, amelyben mindenki jó alaposan letapossa a szomszéd zöld fűjét, hátha attól jobban nő a sajátja. Nem tudom, honnan eredt a dolog, talán nem is így történt, de amennyiben tényleg ez állna fenn, egy újabb kérdésem lenne: 
SZERINTETEK EZ NORMÁLIS? 
  • NEM úgy nevelünk talpraesett törtetőket, hogy elhitetjük velük, hogy mindenki más hülye, ezért övék a világ!
  • NEM így javítunk a statisztikánkon: ha valami bűzlik nem az a megoldás, hogy átdobjuk a szomszédba, hanem igenis szembenézünk a problémával és alaposan megfürdetjük, ha kell!
  • NEM ilyen mintát nyújtunk a diákságnak, nem azt akarjuk elhitetni velük, hogy ez egy normális dolog - Dórikám, szerintem te tízes vagy, de a javító úgyis legfeljebb nyolcast adhat rád!
  • NEM az a jól kidolgozott tétel, amelyik feltűnésmentesen elvegyülne bármelyik javítótanár egyetemi jegyzete között!
  • NEM az a jól kidolgozott tétel, amelyik hasonlít a többi ötvenre, mert a tanárka ezt diktálta le, mi meg sosem láttunk YouTube-tutorialt arról, hogyan lehet önállóan gondolkodni!
  • NEM versengésre van szükségünk, hanem összefogásra!
ezt tavaly pingáltam, rajta ősellenségem, a
Kékharisnya.
Erősítsük csak azt a sztereotípiát, hogy a (magyar)tanár egy lelketlen sátáni entitás, aki az antikrisztuskát ünnepeli karácsonykor, diákkönnyeket reggelizik, a jövőképükből főz ebédet, és a reményhalukba törli a hátsóját valahányszor az anyagcsere legutolsó fázisára kerül sor! 
Erősítsük csak azt a sztereotípiát, hogy a (magyar)tanár addig spekulál, hogy akkor is a lírai én kilátástalanságát látja a kék függönyben, amikor az a kék függöny még anno a költő idejében is csak egy kék függöny volt, de hiába, mert a tankönyv mást ír, a tanárnak meg ezt tanították, szóval ő is így tanítja tovább!
Erősítsük csak azt a sztereotípiát, hogy a (magyar)tanár magasról tesz az emberekre, a lelkükben történtekre meg főleg, elvégre azokhoz semmi köze az irodalomnak: az irodalom valami elvont ufóhobbi, amit te csak sejthetsz, de sosem tudhatsz, mert gyarló földi vagy gyarló földi gondolatokkal!
Erősítsük csak azt a sztereotípiát, hogy a (magyar)tanár utálja, ha gondolkozol! Magolj! Robotolj!
Erősítsük csak azt a sztereotípiát, hogy a tanár mindig is a diák esküdt ellensége volt, és az is lesz, elvégre azért választotta ezt a szakmát, hogy utat engedjen a gyerekkori frusztrációk ötven árnyalatának!

Megkérdem még egyszer, most már vastagított betűk és caps lock nélkül: szerintetek ez normális?
Szerintem nem.
De ha ezen az úton haladunk, könnyen azzá válhat. 

Szigeti vesztegedelem

A helyzet az, hogy jelenleg a magyar nyelv- és irodalomoktatásnak messze nagyobb problémái vannak, az érettségi csak a legutolsó szintje ezeknek. Oldalakat tudnék szövegelni arról, hogy szerintem miért rosszak a tankönyvek, miért rossz a tanterv, és miért gondolom azt, hogy egy líceumos diákot nem épp a Szigeti veszedelemnek kell kitenni (főleg nem kilencedik/tizedik osztályban). Elég veszedelmes az ő élete nélküle is.

Félreértés ne essék nyilvános fórumokon: látom a Szigeti veszedelem relevanciáját, értem, hogy miért vélték egy meghatározó műnek a tanterv szerkesztői, mégis úgy gondolom, hogy napról napra csökken ez a relevancia, és már egy jó ideje elérte azt a pontot, ahol már semmi keresnivalója sem lenne egy licista füzetében. Régi magyart érdemes és kell tanítani, de nem így és nem ilyen követelményrendszerrel! Egyáltalán nem biztos, hogy a barokk eposz segíthet leginkább a tanulóknak eligazodni az irodalomtörténet veszedelmes vadvizén.

A Szigeti veszedelem egy rendkívül komplex mű, komplexitása gyakran még a felnőtt fejű értelmezőknek is álmatlan éjszakákat okoz. A szereplőrendszertől a cselekményig, a megannyi történetszálból kiindulva a metaforikus értelmezésén át rengeteg kecsegtető részletén lehet csámcsogni - de az nem biztos, hogy kell is, főleg a középiskolában! Mindebből egy középiskolás diák legfeljebb annyit érthet, hogy: 
  • Igen, barokkék valóban erősen képekben gondolkodtak,
  • Igen, a Szigeti veszedelem valóban egy barokk akciófilm, csak leírták,
  • Igen, Zrínyi valóban művelt emberke volt, 
  • Igen, a kereszténykedés valóban fontos volt akkoriban,
  • Igen, a Szigeti veszedelem valóban összetett és bonyolult,
  • Igen, annyira, hogy halvány galuskám sincs, miről szól.

Egy olyan kort élünk, melyben nehéz és egyre nehezebb az irodalom által kapcsolatot teremteni a diákokkal megannyi okból: időhiány, érdeklődéshiány, alternatív hobbik és szórakozási-tanulási lehetőségek (gondoljunk bele, nagyapáink nem ülhettek le mindennap egy végtelen online tudástár elé...  mi igen). 

Egy olyan kort élünk, melyben ha a diák el is olvasna valamit, nem biztos, hogy a Szigeti veszedelem lenne az első jelölt, amit a kezébe adnánk. Az irodalomnak megannyi izgalmasabbnál izgalmasabb burka van, és mi tényleg azt csócsáljuk újra és újra, hogy valaki 1566 szakaszon keresztül fegyvert és vitézt énekel Szulimán haragjáról? Pont ott fáj a diáknak a szakaszok száma, a fegyver, a vitéz, sőt még Szulimán is, a haragjáról nem is beszélve.

Egy olyan kort élünk, melyben az NEM egy érv, hogy eddig így volt. Sokáig a nőknek nem volt szavazati joguk, iskolába se járhattak - térjünk vissza ahhoz a régi jó szokáshoz is? Egyenesen visszavonulhatnánk az Ural hegység mögé, vadásszunk megint kedvünkre, mit nekünk oktatás, meg progresszió. 

Summa summarum, lázadozó elsőéves egyetemistaként úgy látom, hogy a Szigeti veszedelem messze túl nagy falat a jelenkori diákságnak. Tanítsunk történelmet, formáljunk identitást, de ne így. (Érettségitételnek meg aztán végképp ne adjuk fel. Még viccből se.) 

Összeesküvéselméletek

Sokak szerint épp arra megy ki a játék, hogy így akarják befolyásolni a diákok továbbtanulási lehetőségeit: rossz eredményekkel nem veszik fel őket sehová, és akkor hátha itt maradnak kedvü(n)kre dolgozgatni. Ez amellett, hogy messze túl vad elmélet ahhoz, hogy igaz legyen, még értelme sincs, hiszen a diploma nélküli munka odakinn ezerszer jobban érné meg, mint idebenn. Tudjuk, Spanyolország, eprek, meg minden.

Sokak szerint így próbálják likvidálni a komplexusaikat a magyartanárok. Hogy addig hajtogatták nekik, hogy a magyar érettségi könnyű és szinte nem is tanulnak rá, hogy bosszút állnak: vagy a tételszerkesztésben vagy a pontozásban. Bár hihetőnek tűnne ez a szemlélet is, én mégsem tudom elfogadni, hogy ennyiből állna az egész, és ezért nyirbálnák a diáktársadalmat.

Sokak szerint ez egyfajta bosszús versengés a megyék között, egyfajta tanári na-majd-mi-megmutatjuk. Ezt sem találom elfogadható indoknak, de ezt már feljebb kifejtettem.

Sokak szerint ez mindig is így volt, csak felfújtuk a dolog fenekét. Lehet. De ha volt egy fenék, amit fel lehetett fújni, akkor az is jelent valamit. 

Sokak szerint csak lusták a diákok tanulni. Lusták is, de nem annyira, hogy ekkora összromlást idézzenek elő. 

Sokak szerint a tanárok nem végzik rendesen a munkájukat, és azért mutogatnak egymásra, hogy ne tűnjön fel, hogy semmi mást nem csinálnak a kezeikkel. Ezek azok a sokak, akik sokszor az agyamra mennek. Hála Istennek rengeteg olyan tanárhoz volt szerencsém, akiket érdekelt, mi történik az osztályteremben és azon kívül, akiknek rengeteg álmatlan éjszakát okozott a kényszer, hogy jobbá, érthetőbbé és élvezhetőbbé tegyék azt, amit majd később számon kérhetnek egy-egy vizsga során - legyen szó érettségiről, képességvizsgáról, bármiről. Nem mondom, hogy mindenki ilyen, de az is pofátlan általánosítás lenne, hogy senki.


Nem tudhatom biztosan, mi áll a dolgok mögött. Talán minden, talán semmi. 
Csak azt teszem, amit egy éve, és azóta folyamatosan. Felteszem magamnak a kérdést, és megpróbálom megválaszolni. 

MIÉRT?

2 comments:

  1. Ilyenkor pedig felvetődik az a szomorú helyzet, mikor magyarból kisebb jegyet kapunk, mint a többiből, románnál meg azt mondják, úgyse tudsz soha olyat írni, mint egy román anyanyelvű, ami eléggé igaz is. Szóval nem elég, hogy mi egy tantárggyal többet is írunk, még annál is baszakodnak velünk. Hát éljen, gratulálok, mit is mondhatnék még. Én az egyetemen tapasztaltam, hogy szinte valahol hátul kullogtam a bejutási érettségi médiámmal, erre egy félévvel később az elsők között voltam ösztöndíjjal és sokszor én segítettem a többieknek. Szóval lehet kicsi az érettségi médiád, attól nem leszel hülye, viszont egy nívósabb egyetemre esélyed sincs bejutni, mert ilyenek manapság az emberek. Az ír egy nagyot magyarból és románból és bejut az orvosira, de elcseszed a románt akkor hiába 10es a biód byebye. Nagyon szép világban élünk :)

    ReplyDelete
    Replies
    1. Annyira nem lehetetlen utolérni egy román anyanyelvűt (nem akarok gonoszkodni, de gonoszkodni fogok: alapvető nyelvtudással és egy cseppnyi elszántsággal könnyen kicselezhető a rendszerük). A román érettségi szerkezetét tekintve könnyebb, mint a magyar. És unalmasabb is. Tiszta robotmunka.

      A magyar érettségi esetében sem a szerkezettel van baj, csak bizonyos esetekben annyira fifikások a javítók, hogy egyből lenyesnek minden pontot, ahogy valami idegen a szájízüknek / tanítási stílusuknak. A mi osztályunk is megjárta: elég sokan erősítettük azt a tábort, akik "jobban tudtak románul, mint magyarul". Hadd ne mondjam, hogy nem a magyartanárunk miatt.

      Igen, ez már csak így megy. Én őszintén remélem, hogy nem kell már túl sok generációnak végigszívóznia ezekkel a görcsökkel, és előbb-utóbb észhez térnek odafenn, hogy ez nem egy működőképes stratégia. Addig mi tovább keresgélünk válaszokat a miértekre. :)

      Delete