Wednesday, April 5, 2017

Változás


Hallgass. Várj. Maradj még. Ne siess. Legalább te ne siess. Figyelj. Ebben a pillanatban épp megváltozott valami. És ha jobban odafigyelsz, talán nem is valami változott, hanem minden. Egy valaki mindene. Egy olyan valaki mindene, akit talán sosem fogsz megismerni. Akit talán soha senki sem fog megismerni igazán.

Úgy kezdődött, mint minden reggel. Ugyanazzal a férfival ébredtem az ölemben. Hosszú, fekete haját kibontva hordta. Szándékosan vagy csak így sikeredett? Egyértelműen az utóbbi. Amint mondtam, minden nap rajtam ébredt. Én voltam az otthona. Csak ilyenkor találkoztunk. Volt olyan, hogy napokig nem láttam. Elmehetett világot járni. Olyan is volt, hogy csak egy hét után bukkant rám. De egyáltalán nem panaszkodhatok. Ő volt eddig a leghűségesebb hozzám. Nem láttam senkivel sem beszélni, én nem szólhattam hozzá. A nevét sem ismerem. Minden reggel elment, és talán estére visszajött. Mindig hozzám.
Délelőtt kevesen keresnek fel. Néha kisétál hozzám egy idős hölgy. Haját évekkel ezelőtt izzó téglavörösre festhette. De az már régen volt. Most már őszül, látványosan, sokak szerint szégyenszemre. Sose kérdezte meg senki tőle, miért nem festi már a haját. Megbarátkozott volna őszségével? Esetleg belátta, hogy nem késleltetheti az elkerülhetetlen öregkort? Vagy csak egyszerűen nem volt pénze festékre. Megharagudhatott a fodrászára. A fodrásza megharagudhatott rá. Érzékeny lelkek ezek a fodrászok, sosem lehet tudni az ilyesmit. Az idős hölgy evett. Sokáig evett. Mindig valami mást, de valamit mindig. Palacsintát, pogácsát, zsömlét. A morzsái csiklandozták az ölemet. Köré kíváncsi galamblégió sorakozott, sosem látott fegyelemmel lesték a kalandozó morzsák útját. Nem zavarták a galambok. Valószínűleg megszokta őket. Aztán almát evett. Lassan, alaposan megrágott falatokban, biztos ki akarta élvezni minden harapását. Volt ideje rá. A szomszédban egy öregúr üldögélt egymagában. Karba tett kézzel és összezárt lábakkal. Egyik se nézett a másikra.
Aztán jött a lány, akivel még sosem találkoztam azelőtt. Hosszú, egyenes haja selyemsálként omlott a hátamra. Az egyik kezében egy vékony szál cigaretta füstölgött, a másikban egy pohár kávé. Olcsó kávé volt, már ki is hűlt. Egy csepp nekem is jutott. Később többen is csatlakoztak: még több kávés pohár, még több füstölgő cigaretta. Nem szeretem, ha valami füstöl, rossz emlékeim vannak ez ügyben. Két lány és két fiú mászott fel rám, mindegyik rajtam csüngött. Hangosak voltak, meglepően hangosak az addigi nyugalomhoz képest. Valaminek örültek, aztán dühösek lettek, aztán jót nevettek egymáson. Az egyik fiú erősen az oldalamba fúrta a csikkje maradványát, majd nagyot sóhajtva felállt. Rajtam felejtette az üres cigarettás dobozt. Azt is mélyen belém nyomkodta, hogy ne legyen feltűnő. Pedig feltűnt. 
Aztán jött egy kutya, és levizelte a lábamat. Nem tudom, ha fajtiszta volt-e. Nem is érdekel. A galambok egyből a lábam köré gyűltek, de miután látták, hogy ebből nem laknak jól, hamar cserbenhagytak, és elröppentek máshová keresgélni. Hűtlen dögök ezek a galambok is, mit mondjak. Szerencsére egy épp arra bicikliző pár alaposan rájuk ijesztett. Valahol mélyen jól esett a bosszú. Pedig biztos vagyok benne, hogy nemsokára kapok majd tőlük az ölembe, és akkor megint felém se néz senki egy jó ideig, amíg le nem mossa az eső rólam a rikító szégyenfoltot.
Aztán jött a család: az édesanya meg a lánya. Ők voltak a család. Nem tudom, hol lehetett az apa. Talán dolgozott, talán külföldön dolgozott, talán nem is dolgozott egyáltalán, talán nem is létezett egyáltalán, mert talán nem is tudott róla, hogy apa. Nem ültek túl sokáig, ami azt illeti. A kislány türelmetlenül rugdalódzott a lábaival, át akart vándorolni egy másik padra. Meg még egyre. És még egyre. Az összeset ki akarta próbálni. Az összeset.
Aztán jött a pár. És elment. Talán párként, talán külön-külön.
És aztán jöttek ők. Róluk már tényleg nem tudom eldönteni, mit akartak. Ültek egy helyben, és figyeltek. Engem is, a szomszédokat, a galambokat, a kutyákat, a csoportokat, a járókelőket, mindenkit szépen sorjában. Sokáig maradtak, meglepően sokáig. Írtak. Sokáig írtak, meglepően sokáig. Valamit. Talán rólam, talán a szomszédokról, talán a galambokról, talán a kutyákról, talán a csoportokról, talán a járókelőkről, talán mindenről és talán semmiről egyszerre. Talán egymásnak írtak, talán egymásról írtak, talán egymás hiányáról, talán arról, ami nincs, de milyen jó, ha lehetne. Talán azért írtak, mert jól esett nekik. Talán azért, mert kötelező volt. Talán nem is írtak, csak úgy tettek.
Aztán elmentek. Mint mindenki más. Még a galambok is. Megszoktam, hogy mindenki elmegy, mert talán egyszer mindenki visszajön. Csak egyvalakiben voltam biztos. Vártam, hogy hazatérjen, hogy az ölembe feküdjön, és finom remegések kíséretében újra belém fészkelje magát. Nem tudom, hogy majd örülnöm kellene vagy sem, ha egyszer végleg cserbenhagy. Talán már cserben is hagyott. Talán talált magának egy másik hazát, és már másvalaki ölében fekszik.
Az lenne aztán az igazi változás.


a kép nem Kolozsváron készült, hanem Marosvásárhelyen. upsz.


No comments:

Post a Comment