Tuesday, January 3, 2017

Ha majd egyszer lesz sajtó meg szabadság...

Ha majd egyszer lesz gyermekem, akkor majd egyszer felnő, és akkor majd egyszer el kell döntenie, hogy mit akar kezdeni magával, én pedig nem fogok beleszólni, mert azt akarom, hogy élvezze azt, amit csinál, másképp nem ér semmit az egész. És ha majd egyszer eldönti a gyermekem, hogy mit kezd magával, és majd újságíró akar lenni, akkor majd megmutatom neki a tizenkét pontból az elsőt, és majd tágra nyílt szemekkel fogja figyelni, hogy mi az a sajtószabadság, és akkor majd megmondom neki, hogy az olyan, mint a Térdfix fürdőben a védett virág: valamikor létezett, de leszarták, csak néhol őrzik emlékét, de már az is csupa giccs. A majdani gyermekem majd nagyot fog kacagni ezen, mert szerinte nem is létezett az sosem, csak kitalálták a falubéliek, mert szeretnek olyasmiről tudni, ami nincs. 

Ha majd egyszer lesz gyermekem, és újságíró akar lenni, akkor nem engedem meg senkinek, hogy lebeszélje róla, mert az egy olyan szép szakma volt az én időmben. És megannyi mítosz marad hoppon a lakásunk küszöbén, miközben görcsbe rándult erkölcsi érzékkel figyelem, ahogy majdani gyermekemet megtanítják betűket nyalni egy nagyhatalom nagyhatalmas nagyhátsójából egy átlátszó, vékony papírlapra, és onnan vissza. 

Ha majd egyszer lesz egy gyermekem, akit senki sem fog tudni lebeszélni az újságírásról, rám fogják kenni a rokonok, hogy rossz anya vagyok, amiért hagytam, hogy idáig fajuljon a dolog. És ha majd a gyermekem pénzt fog kérni tőlem, meg fogom kérdezni, hogy mire kell, mire ő meg fogja nekem mondani, hogy mire kell, és kiderül, hogy műtétre kell: mellnagyobbítás és gerinchígítás. Olcsóbb egy agyátültetésnél, érvel majd a gyermekem, de sürgősen add a pénzt, mert már a Tegnaptól kell nekem.

Ha majd lesz egy gyermekem, aki mégis megmarad újságírónak, és fáradt nyelve végigsétál a kopott billentyűzeten, hogy napvilágra kerüljön mindaz, ami senkit nem érdekel (mert ami érdekes, az egyből megsemmisül a napvilágon), majd felhánytorgatja nekem, hogy miért hagytam, hogy idáig fajuljon a dolog, mert amit szeret, mégsem az, mint amire számított. Én majd megkérdezem a gyermekemtől, hogy mégis mire számított, ő pedig megvallja, hogy igazából nem számított semmire, de még így is csalódott. 

Ha majd egyszer lesz gyermekem, és sikeresen megtanulja, hogyan kell a nagyhatalomnak hitelesen szót fogadni elölről-hátulról, akkor is nagy bajban lesz, mert nem csak egynek kell megfelelni, hisz rengetegen vannak a rohadékok. És ha le merészeli írni, hogy rengetegen vannak a rohadékok, akkor megtanítják kesztyűbe dudálni, de úgy, hogy az erdélyi tiport népsava adja a másikat.

Ha majd egyszer lesz gyermekem, csalódottan néz vissza rám, és megkéri, hogy mutassam meg még egyszer azokat a pontokat, különösen azt az elsőt, azt a Cenz úráról, és meséljek arról a sajtószabadságról is, de meséljek még többet, még annál is többet. És én akkor majd megmondom a gyermekemnek, hogy nem volt mindig móka és kacagás az újságírók élete, például a diktatúra igencsak áthúzta a számításaikat, meg a illetlen soraikat is, akárcsak napjainkban. És majd a gyermekem megmondja, hogy napjainkban nem is diktatúra van, hanem demokrácia, és én majd kinevetem, ahogy ő is kinevetett engem, és aztán sírunk egyet mind a ketten.

Ha majd egyszer lesz gyermekem, aki munkanélküli újságíró lesz, mert felmondatják, majd átsodródik egy másik napilaphoz, majd át fog állni favicceket és keresztrejtvényeket fog írni egy nyugdíjasmagazinnak, de tetten érik, hogy nem lesz politikailag korrekt, mert egy korrekt politikus túl keménynek találja az ágrólszakadt favicceit is, és egyébként is faragjon már le belőlük, ha lehet. És ha majd a gyermekemet mindenhonnan kiteszik, mint macskát újságírni (és meglepően csak az ige változik, a végeredmény ugyanaz), akkor kénytelen lesz megtanulni, hogy nem ez a sajtószabadság, járja újra az iskolát. Akkor majd a gyermekem tabut dönt, és megírja egy semmitmondó cikkben, hogy senkit sem kellene ennyire elnyomni, aztán majd ezért is kikap, és írhat Koravecz Lóra új műgyepes könyvéről, az igazi magyar szürkemarha ötven árnyalatáról, Balekoszról, meg mindarról, ami hírnévtől mámorosan rámászott a lényegre egy villámköz(ösü)lés reményében.

És ha majd lesz egy gyermekem, aki újságíró (volt), akkor majd visszaköltözik hozzám, hogy elindítsa a saját blogját, amit a fene se fog olvasni, mert a fene se fog fizetni érte, mert a fene se fogja olvasni, így végleg fel fogja adni az újságírást, és nem fogja érdekelni, mi történik a nagyvilágban, mert már senki se fogja elmesélni neki, mi történik a nagyvilágban, mert a nagyvilág már nem is lesz nagy, nem is fog világítani, és már nem is fog benne történni semmi, bolondok.
És mindenki tudni fogja, hogy ez is az én hibám lesz, mert hagytam, hogy idáig fajuljanak a dolgok.

...
De hiszen ennek semmi értelme. 
Egyáltalán nem biztos, hogy lesz gyermekem.


Kicsi naiv próbálkozás, de én hiszek a kicsi naiv próbálkozásokban.

U.I.: A cikk írója nem vonható felelősségre, a feltüntetett áthajlások csak véletlenül hajlékonyak, minden hasonlóság a valósággal csupán a véletlen műve, és ha már itt tartunk, ez nem is egy cikk, és nem is egy író írta, és legszívesebben kihúztam volna az egészet pirossal, hogy engem is kihúzzanak a pácból...


Viccet félretéve: Beadvány az Erdélyi Riport megszüntetése ellen
Ez úgy fontos lenne.
Úgy eléggé.




No comments:

Post a Comment