Monday, January 30, 2017

De legalább jót beszélgettünk


Elképzelem, ahogy három év után végre találkozom Irmával (hívjuk most Irmának). Megkérdezi, hogy vagyok, mi újság velem, majd ő is elhadarja ugyanazokat a válaszokat ugyanazokra a kérdésekre. Tőmondatokban válaszol, pedig általában eléggé beszédes.
        Gyere, menjünk valahová, ne üljünk csak így egy helyben – suttogja nekem a kávézó sarkából, miközben a velünk szemben cigiszünetelő pincérnő gyanúsan méreget minket, nehogy véletlenül úgy lépjünk meg, hogy nem fizettük ki azt a két teát, amit egy neves kávézóban neves álmosollyal az arcunk elé toltak.
Irma nem szeret egy helyben maradni, én nem szeretek emberek közé menni. Mégis kettőnk közül mindig én vagyok az, aki kénytelen kompromisszumokat kötni.
        Hová akarsz menni? Sétáljunk egyet a városban?
Maratoni sétáló vagyok, nekem az ilyesmi meg se kottyan. Mindig hülyének néznek, amikor képes vagyok egész kilométereket lesétálni csak azért, mert sajnálom a pénzt a villamosjegyre (nem mintha a csőd szélén állna a városi közszállítás), vagy mert épp járhatnékom van a város másik végében is.
        A városban? Nem, az nem az igazi – válaszolja Irma fintorogva. – Nézzünk be a plázába, állítólag megjött az őszi kollekció.
        Gondoltam, hogy beszélgethetnénk… olyan ritkán jössz errefelé.
Én is ritkán járok arrafelé, ami azt illeti.
        Ott is tudunk beszélgetni. De még mennyit. Előttünk az egész nap.
Nem vagyok oda meg vissza a vásárlásért, de hát mit mondjak. Ha már Irmát ritkán látja az ember, túl csúnya dolog lenne ilyenkor összeveszni vele. Menjünk hát vásárolgatni. Mi mással, mint villamossal. Gyalog semmiképp. Gyalogolunk majd ott eleget.
        És hogy tetszik az egyetem? Fárasztó?
Irma sokáig turkál a leárazott ruhák kupacában, mire végre elér hozzá a kérdésem. Pontosan három felsőt és egy sálat rángat elő a hegyből, majd újból tőmondatokban válaszol a neki címzett kérdésre.
        Annyira nem. A vizsgák előtt kell tanulni.
        Tudd meg, hogy eléggé irigyellek. Nálunk ez nem így működik.
Tényleg egy kicsit irigy vagyok. A bölcsészkaron biztos nem tűrnék szó nélkül ezt a felháborító semmittevést.
        Jaj, képzeld, megpályáztam egy programot, és ha felvesznek, akkor egy évig külföldön tanulhatok. Már rég óta álmodoztam arról, hogy egyszer kimegyek Olaszországba. Valamiért lenyűgöz az ottani életstílus, kultúra, ízvilág… minden, ami olasz.
Irma nem mond semmit, tovább túrja a kupacát.
        Régóta tanulok olaszul, de inkább otthon, az internetről.
        Anya is úgy tanult – válaszolja egy hosszú szünet után, majd végre elhagyja a leárazott ruhákat, és kiszemeli magának az őszi kollekciót.
        Te mit is tanulsz?
        Semmit – válaszolja kapásból, majd hozzáteszi. – Valamilyen marketinget.
        És jól kijössz az évfolyamtársaiddal? Gondolom nálatok is eléggé vegyes a társaság.
        Ezt hogy érted?
        Egyesek kedvesek és közvetlenek, mások túl komolyan veszik az életet, és hozzájuk se lehet szólni. Tudod, olyanok, mint a stréberek, akik hirtelen felnőnek, és felfedezik, hogy lenézni is lehet másokat, nem muszáj mindig segíteni nekik. – Nem mond semmit. – Figyelsz te egyáltalán?
        Ja. Szerinted ez kövérít?
Utálom ezt a kérdést, főleg, ha olyanok kérdezik, akik kétszer beleférnének bármelyik ruhámba. Egyébként se lehet jól válaszolni erre. Ha azt mondom, hogy nem, akkor csak hízelgek, ha azt mondom, hogy igen, egyből fáj a fogam az alakjára. Ha megdicsérem, milyen csinos lett, amióta nem láttam, lehord, amiért kicsúfolom, hogy felszedett egy-két kilónyi fölösleget. Ha nem mondok semmit, akkor egyértelműen meghízott, mert mi másért lapítanék ennyire feltűnően.
        Nem vagy kövér – mondom ki végül.
        Mert még nem vettem fel. Túl széles lenne tőle a csípőm.
        És az baj? – Őszinte kérdés volt, őszinte nevetést kaptam rá válaszul.
        Hát hogyne lenne! – Ennyit se tudok.
Gyorsan bocsánatot kérek Irmától, mielőtt megsértődne, de már faképnél is hagyja az őszi kollekciót: egy újabb bolt újabb leárazott sarkában ücsörgünk.
        Azért nem olyan vészes az egyetem se. Vannak kifejezetten érdekes óráink. Miután véget ér egy ilyen óra, azután érzem igazán, hogy érdemes volt ezt választani. Egyszer fogtam magam, és megköszöntem az egyik ilyen órát – szegény tanárom csak tanácstalanul pislogott, nem értette, miért örülök neki ennyire…
        Akciós!
        Ki?
        Mi?
        Hogyhogy mi?
        Hogyhogy ki?
        Hát kiről beszélsz?
        Erről! – És előrángat egy szürke szakadt farmert, aminek az oldalán rikító neozöldben virított a harminc százalékos árengedmény. – Szerinted vegyem meg?
        Ha tetszik, akkor igen.
        Mivel tudnám hordani?
        Övvel, ha túl bő.
        Nem úgy értem. Mi megy hozzá?
        Hát valami biztos.
        Ha most ezt megveszem, akkor amott már nem kellene megvennem azt a pulcsit.
        Figyeltél arra, amit meséltem?
        Persze. Csak nem tudom, mit tegyek. Igazából van már egy hasonló nadrágom. Igaz, pulcsim is.
        Akkor minek jöttünk vásárolni?
        Sose lehet tudni.
Mondták már, hogy túl praktikusan gondolkodom, amikor vásárlásról van szó. Általában percek alatt végzek a ruhaosztályon, az élelmiszerosztály sem egy különösebb megpróbáltatás. Egy viszonylag egyszerű képlet szerint válogatok magamnak: szükségem van rá? Ha a válasz nem, akkor rögtön visszateszem, mielőtt meggondolnám magam. Ha a válasz igen, fel kell tennem magamnak a biztonsági kérdést: pénzem is van rá? Ha a válasz nem, akkor visszakerül a polcra. Ha a válasz igen, akkor nincs miért bosszankodni, megveszem, hazaviszem, örülök neki.
Ennél számomra sokkal komolyabb megpróbáltatás a könyvvásárlás, ahol már nem elég csak ránézni a termékre: bele kell lapozni, meg kell szaglászni úgy fizikailag mint tartalmilag, elvégre senki sem akar egy hanyagul megvásárolt könyv miatt bosszankodni vasárnap délután, ha nem való ínyére az olvasmány.
        Nem veszem meg. Még nézelődünk. Ráérsz?
        Igen. – Túlságosan kapkodtam, elfelejtettem azt hazudni, hogy nem.
        Neked nem kell semmi?
        Nem, vannak téli ruháim. Néha még anyukám is köt nekem egy pulcsit. Nagyon szeretem, ahogy köt.
        Én nem. Mármint, ahogy az enyém köt.
        Pedig nagyon ügyes. Tegnap végignéztem a régi fényképeinket, nagyon jópofa pulcsikban pucsítottál…
        Pucsítottam? De gáz.
        Annyira nem pucsítottál. Csak egy kicsit. Ennyi erővel én a nyakamba kötöttem a hosszúkezű majmot, és ráfogtam, hogy ő a gyerekem. Várj, megmutatom a képet, rajta van a telefonomon.
Sokan írnak, de nem válaszolok. Ritkán látom Irmát.
Végre megtalálom a képet. Irma a születésnapi tortámat kóstolgatja (kézzel!), anyám jóízűen  nevet rajta, Irma anyja pedig megpróbálja menteni a menthetőt, ugyanis a pulcsira hímzett hercegnő is megkapta a neki járó adagot a csokitortából. Irma már akkor is tudta, hogyan kell alapozót használni.
        Ez valami förtelem. Mi van rajtam, édes Isten!
        Emlékszem, anyud mindig beleszőtte a kedvenc mesehősödet a pulcsijaidba.
        Ja, gáz voltam nagyon.
        Szerintem inkább aranyos.
        Nehogy feltedd valahová.
        Nem is gondoltam rá…
        Kösz.
Ezt is megbeszéltük.
Hamar felváltották egymást a reggeli és déli órák, Irmának szinte fel se tűnt az idő műlása. Ami engem illetett, megpróbáltam alig észrevehetően lopni magamnak pár perc magányt. Bármilyen jól is esett újra látni Irmát, egy idő után az esett a legjobban, ha nem láthattam.
A cipőboltban leültem az egyik padra, mellettem egy hatéves kisfiú legalább akkora szenvedéllyel unta a bevásárlást, mint én. Az édesanyja megkérdezte tőle, hogy szorítja-e a cipő, mire ő nemlegesen megrázta a fejét, pedig jól láthatóan szorította, csak még jobban láthatóan haza akart menni. Teljes mértékben át tudtam érezni a fájdalmát. Hasonló vitáim voltak nekem is anyámmal, amikor nem voltam hajlandó egy helyben maradni, amíg végre talál nekem egy tisztességes téli bakancsot.
Felálltam, hogy megkeressem Irmát, mielőtt boltot vált. Nem is lepődtem meg, hogy már készült is boltot váltani. Egyedül.
        Na, ezt mindenképp meg kell vegyem!
        Mi ez?
        Pénztárca.
        Jó nagy.
        Sok minden fér bele.
        Jaj, értem, mint egy kis notesz, vagy…
        Alapozó, szemceruza, szempillaspirál.
        Olyan vagy, mint az egyik szentmártoni ismerősöm. Ő is állandóan sminkel, nem mer kibújni úgy a lakásból, hogy ne tegye pontra az arcát aznapra. Egyszer elaludt, vártuk is a buszmegállóban, amikor hirtelen felbukkant az utca másik végén, és átrohant a négysávos úton, hogy elkapja a buszt. Szerencséjére szóltunk a sofőrnek, hogy várja meg. Ahogy felért a buszra az első szava az volt, hogy menjünk leghátra, ne lássa a sofőr, hogy sminkel, mert egyszer meglátta, és rászólt, nehogy összemaszatolja az üléseket. Szinte szépségszalont nyitott a hátsó üléseken, én fogtam a kenceficéit, egy másik lány a kézitükrét. Szerencsére a többi utas nem szólt semmit.
Irma se szól semmit. Újból megkérdezem, hogy figyel-e egyáltalán.
        Persze, hogyne figyelnék. Azt hiszem, mégsem veszem meg a pénztárcát.
        Elég késő van, ami azt illeti.
        Tényleg? Fel se tűnt. Akkor mehetünk haza.
        Nem veszel semmit?
–   Á, most nem. Majd visszajövök holnap. De legalább jót beszélgettünk.





U.I. Az esetleges félreértések elkerülésének érdekében: Irma (mint megannyi félreértett figurám) egy jelenséget, egy szemléletet jelöl, nem konkrét embereket konkrét helyzetekben, akiknek most jó alaposan beolvasok a blogoszférámban. A szereplő nevéhez is egy baromi egyszerű gondolatszálka fűződik: egy Idegesítően RongyMániás Alakot idéztem fel magamban, innen ugrott be az Irma név (valamiért mi mindig magyarázkodunk).

7 comments:

  1. This comment has been removed by the author.

    ReplyDelete
    Replies
    1. Újraolvastam, és rájöttem, hogy igazad van: ezt most tényleg nem gondoltam át eléggé. Túlkiabált a józan eszemen a megmondhatnék. Köszönöm szépen a kedves jótanácsod, szükségem volt rá. :)

      Delete
    2. Ó, én meg közben pótolni akartam a hozzászólasom, s emiatt már kitöröltem. Így kellene hangzania:
      Ne romolj el, maradj eredeti. Szerintem jobban írsz, mint befutott írok, de klisékkel (smink versus kultúra) belecsúszik az ember a provinicalitás szintjébe. Legalábbis én nevezem ezt provincialitásnak, más lehet erre a megfelelő fogalom. Ez csak egy imseretlenül is kedves jótanács. Noémi

      Delete
    3. Semmi gond, elsőre is értettem, köszi szépen. :)

      Delete
    4. Örülök, hogy segíthettem :)

      Delete
  2. Igen, egy újabb bizonyíték, hogy semmi sem ér fel egy rég nem látott, ,,eltűnt' osztálytárssal/haverrel való érdekes,hasznos beszélgetéssel cukrozott időtöltéssel... E nagyzerü dumázás, gondolom, legalább egy ,,kevés'' ideig majd oltani fogja tudni a vele való találkozás hiányát, nemde ? :)))

    ReplyDelete
    Replies
    1. Á, ez "sajnos" nem egy megtörtént eset. De oltani mindenképp olt. Minden lehetséges értelemben. Mondjuk az előző hozzászólás óta azon gondolkodom, hogyan csavarhatnék egyet rajta, ne blődködjön tényleg ennyire. :)

      Delete