Friday, August 11, 2017

Mobil-botrány vs. Minőségi oktatás

Manapság egymás után buggyannak napvilágra az izgalmasnál izgalmasabb rendeletek a romániai közoktatást illetően, és be kell vallanom, kíváncsian figyelem a változásokat: pár év múlva ez lesz az én világom is, illene már most lépést tartanom vele.

A legfrissebb (és sokak szerint a legfelháborítóbb) a már lassan egy hete tomboló mobiltelefon-tilalom, mely szerint a tanárok kötelesek begyűjteni a diákoktól a mobiltelefonokat (legyünk őszinték: szerintem azt senki se gondolhatta komolyan, hogy a diákok ezt csak úgy önként megtennék, mert Tanügy Bácsi azt mondta). Természetesen a tanórák alatt senki sem nyúlhat hozzájuk, még didaktikai okokból sem. Köztudott ugyanis, hogy a diákok csak és kizárólag a mobiltelefonok miatt nem figyelnek az órákon, DE MOST sikeresen likvidáltuk a problémát, lehet tapsolni.

Előre is elnézést kérek az ünneprontásért, és még tapsolni sem fogok, mert szerény véleményem szerint abszolút semmit nem sikerült likvidálnunk, és megnyugtató, hogy más is így gondolja. Ahogy azt már Kőrösi Kristóf is kifejtette ebben a cikkben, az igazi probléma kezelés nélkül marad, ez a "parancs" csak egy gyenge fájdalomcsillapító, ráadásul az olcsóbbik, mellékhatásokkal teli fajtából, amely több akadályt fog eredményezni, mint megoldást. A mobiltelefon-botrány okát nem kell sokáig keresgélni: számos kísérlet (mint például ez) bizonyította már, hogy a telefonhasználat igenis egy fontos jelenség, amely különös bánásmódot igényel. Nem tudom egyértelműen problémának nevezni, inkább egyfajta robbanásszerű változásnak, amely tíz évvel ezelőtt még csak hírből volt ismeretes, most pedig itt van és fokozott figyelemért kiált.

Ne hitegessen senki azzal, hogy tíz évvel ezelőtt minden diák száztíz százalékos odafigyeléssel követte akár a legunalmasabb óra menetét is. Ha valaki nem akart figyelni, az egyszerűen nem figyelt. Kinézett az ablakon, rajzolt a padra, a füzetbe, a karjára, a padtárs karjára, egyéb testrészekre. Ha a gyerek úgy érzi, hogy le kell kösse magát valahogy, akkor előbb vagy utóbb kielégíti ezt a szükségletét, ha elkobozza a tanár az eszközeit, ha nem, ha fejreállva zsonglőrködik, ha nem. Ezzel nem azt akarom támogatni, hogy hagyjunk mindenkit kénye kedve szerint lézengeni, csak kiemelném, hogy ez nem megoldás. Ugyanakkor az sem megoldás, hogy mentálbaltástól nekirontunk a tanárnak, érdekes órákat, állandó innovációt és csodálatos kenyérszaporítást követelve. A tanár sem egy naprakész entertainment box, ami gombnyomásra bárkit elszórakoztat (nem is az a feladata, hogy gombnyomásra szórakoztasson, talán ezzel újat mondtam). Az a feltételezés is röhejes, hogy egyszerűbb lenne a titkárságot nyaggatni, ha a szülő üzenni akar valamit a gyermekének. El tudom képzelni azokat a lógalábázó titkárnőket, akiknek a szürke hétköznapjaikba csak és kizárólag az hozhat élményt, hogy Tót Pityu után rohangálhatnak fel-alá az iskolában, mert anyu azt üzeni, hogy vegye be a déli gyógyszereit.

Eltekintve a fentebb írtaktól: tényleg vannak olyanok, akik elhiszik, hogy eddig csupán ennyi választotta el a jelenlegi helyzetet a minőségi oktatástól? Ez csak jobban erősíti az eddig is erős gyanúmat, miszerint tanügyminiszterék még mindig nem láttak közelről középiskolást, és tényleg halvány galuskájuk sincs arról, mire van igazán szükségük. Szerintem a mobil-botrány csak amolyan parasztvakító színjáték, hogy ne tűnjön fel senkinek a többéves stagnálás, és a szomorú igazság: évek óta inkompetens kezek hadonásznak odafentről.

Hadd álljak elő pár lehetséges bökkenővel a kivitelezést illetően, elvégre még mindig nem telt el olyan sok idő, mióta kiszabadultam az iskolapadból:

(1) A tilalom csak a mobiltelefonokra vonatkozik? Itt az ideje leporolni az iPodot, feltölteni a tabletet, bekonfigurálni az okos órát, teletömni az ebook-olvasót, visszalopni öcsitől a hordozható konzolt, előásni az időkapszulából a PDA-t, annyi matatható mütyürke van odakinn, hogy azoknak a felét még a diáktársadalom sem ismeri, nemhogy a tanár. (A klasszikus módszerről nem is beszélve: én például rendszeresen olvastam az unalmas óráimon. Ennyi erővel égessék el a könyvtári belépőmet, és lehetőleg a könyveimet is, 451 fokon, ha lehet.)
(2) Ja, hogy csak le kell adni egy telefont? Kölcsönkérjük a nagyi téglafonját, ráfogjuk, hogy az a miénk, és tovább zúg az édes élet a pad alatt, mert a tanár természetesen frissen sült idiótából van, és nem fog rájönni, hogy furcsamód a fél osztály még mindig a kilencvenes években ragadt.  
(3) Tanárnénikérem, nekem nincs is telefonom. Nem, tényleg nincs. De komolyan. Hát úgy néznék ki, mint aki hazudik? Igen, volt, de, izé, eltűnt, mert ellopták, mert eladtam, mert megette a kutyám. Izé. Nem hazudok. De nem ám. (Részlet egy még meg sem született, de már a fogantatás pillanatában röhejes diákmeséből.) 
(4) Tanárnénikérem, ez a húszmilliós, titániumbevonatos, utolsó generációs okostelefon a tegnap még nem így nézett ki! Biztos valami történt vele abban a dobozban a többi ócskaság mellett! Azonnali kártérítést követelek, mert az apám úristenből lesz a következő előléptetésnél, és akkor itt vér fog folyni! (Részlet egy újabb lehetséges diákmeséből.) 
(5) El akarják venni a telefonomat? Azonnal riasszuk a diákjogi aktivistákat, rántsuk magunk mellé anyuékat, majd ők jól leordibálják a tanár arcáról a bőrt, még akkor is, ha nem az ő ötlete volt a dolog, csak a nyakába sózták a megvalósítását.

Ezek közül talán az utolsó pont a legfontosabb. Az ostor természetesen nem a diákokon fog csattanni, elvégre ők mindig megoldják a maguk baját: az örökmorgó ludas itt (már megint) a tanár. Ő az intermediátor a diák és a "felsőbb hatalmak" között, bármelyik oldalról érkezne visszaélés, mindig a tanár lesz felelősségre vonva. Papíron persze szabad kezet kap az óráit illetően, de a gyakorlatban erről a szabad kézről már legalább három ujjat eltörtek, a negyediket levágták és megetették valami dögevővel, az ötödiket pedig egyébként sem illik mutogatni a másik négy nélkül.

A minőségi oktatáshoz vezető utat nem a mobiltelefonok elkobzásában kell keresni. Számos tanárnak sikerült már őket hasznosítania a tanórák során: magyarórán nagyszerű szöveggyűjtemények (még véletlenül sem azt szorgalmazom, hogy a papírt és a tintát cseréljük le telefonokra, de sokszor rengeteg fölösleges nyomtatástól is cipekedéstől kímélik meg mind a diákokat, mind a tanárt), idegennyelv órán nagyszerű szótárak (a Google-szótárt most felejtsük el egy pillanatra, más is terem a netmezőn), matekórán grafikonokat rajzolnak ki, kémia és fizika órán számológépekként is lehet használni őket, illetve megfigyelőeszközként a kísérletek felvételére és későbbi újranézésére. Kőröst lehetne rekeszteni a példákkal, a kedves olvasóra bízom a többit. (Ha hiszitek, ha nem, régebben még azzal a lehetősségel is szemezgettem, hogy mobiltelefonos applikációkkal segítsem az irodalomtanulást, és felőlem annyit rendelkeznek odafentről, amennyit csak akarnak, még nem tettem le erről a holdkóros ötletről.)

Elnézést kérek a karikatúra minőségéért, az Inkscape-em még nem megy. 
Az egyik legnagyobb problémája a jelenlegi közoktatásnak a kommunikáció. Valamiért nem tudják hatékonyan megbeszélni egymással a "szembenálló felek" (már ha egyáltalán szembe kellene állniuk), hogy mire lenne szükségük, miben szeretnének változásokat látni, és hogyan tudnak közreműködni. Mert senki sem akar közreműködni. A diák haragszik a tanárra, mert tanárból van, és itt kell ülni az óráján, amikor ezer meg ezer érdekesebb dolga lenne, és egyébként is azt nevelték belé, hogy az iskola egy szörnyű hely, ahol elnyomják az egyéniségeket, és csak az jut előre, aki színtiszta szociopatából van vagy megpuhítja a gerincét egy-két évig, hogy beférjen a tanárok bőre alá (igen, olvastam az ominózus bejegyzést, és igen, törzskönyvezett baromságnak tartom). A tanár a sok bolond rendelet miatt kerüli a fentieket, mint a forró kását, a fentiek pedig már annyira fent hordják az orrukat a gyakorlatba ültetett bolondságaiktól, hogy már rég nem látják be, milyen a helyzet pár ranglétrafokkal alattuk.

Véleményem szerint a mobil-botrány csak egy felesleges pepecsmunka, ami egyáltalán nem javítana a jelenlegi helyzeten, csak ennél is több szükségtelen konfliktust szülne. Hadd bízzuk a tanárra, hogy mikor mit akar begyűjteni és mikor mit gondol zavaró tényezőnek. Aki igazán tanárból van, az magától is tud dönteni, és van elég autoritása ahhoz, hogy ne minisztériumi rendeletekre hivatkozzon, hanem a saját józan ítélőképességére és a diákok együttműködésére.

Természetesen még mindig fennáll az édesanyám által annyit ismételgetett aranyköpés, miszerint a tanárkodáshoz nincs konkrét recept. Egyes ötletek működnek, mások még nem, már nem vagy talán sosem működtek: örökké fennáll ez a kísérletezősdi. Majd pár év múlva megsúgom, hogy sikerült-e uralnom a helyzetet, vagy a diákjaim titokban szelfiznek a szebbik felemmel, amíg nem figyelek oda, mert voltam olyan felelőtlen, hogy nem koboztam el jó kommunista szokás szerint mindenüket, amitől félek.











Thursday, June 29, 2017

Olyan apró

Olyan aprónak tűnök.
Aprók a szemeim. Apró az arcom.
Most születek. Most alszom.
Makacsul ragaszkodik a két most egymáshoz. 
Most megáld magammal az élet. Most megátkoz.

Olyan apró voltam.
Most állok lábra először. Most mondtam ki az első szavam.
Most gáncsoltak el az udvaron. Most beárulnám, de azt mondták, hagyjam.
Most írom az első házimat. Most kapok ki először, hogy nincs meg.
Most nagy akarok lenni. Most a kert végéből ások elő egy olcsó kincset.
Most lettek először barátaim. Most hagytak először magamra.
Most vagyok függő. Most vagyok független. Most vagyok az áramütés. Most vagyok a szívkamra.
Most zavarok. Most zavarnak. 
Most időt hagyok a majdnak.

Olyan apró vagyok.
Két most között produkálom magam.
Most versenyautó vagyok. Most dodzsem.
Most örökké fennmaradok. Most lenn.
Most élek. Most nem.
Most világítok. Most megvilágítanak. 
Most én alakítom a holnapom. Most ő engem farag.
Most írok. Most sírok. Most összegyűröm.
Most kitüntetnek. Most meggyónom minden bűnöm.
Most felnövök. Most összemegyek. 
Most kigömbölyödöm. Most jön a gyerek. 
Most megy a gyerek. Most véget ér az álom.
Most rettegek tőle. Most alig várom.

Olyan apró leszek.
Most mazsola vagyok. Most egy mag.
Most vigyáznak rám. Most elhagynak.
Most szőke vagyok. Most fehér.
Most nem bánt az idő. Most elér.
Most elfelejtenek. Most eszükbe jutok.
Most nyitva van a szemem. Most örökre csukott.
Most vesztettem el egy pillanatot. És most még egyet.
Most épp a pillanat nem hagyja, hogy fékezzek.
Most hajtok a majd felé. De a majd is csak egy most.
Most bepiszkítom magam, de a holnap tisztára mos.
Most elbújtak a pillanatok. Most megnőttek a napok.
Most összemegyek én.
Olyan apró vagyok.





Wednesday, June 28, 2017

MIÉRT? - Dóra (Szigeti) veszedelmes világa

Bevezető problémafelvetésch: 

Elsőéves magyar szakosként még csak kóstolgatom a magyartanári szakmát. Épp ezért nagyon sokan a fejemhez vághatják (jogosan, belátom), hogy még semmi közöm a majdani diplomámhoz, milyen alapon képzelem magam a tanügy Lutherének. A válaszom egyszerű: semmilyen alapon. Csupán mindig is érdekelt, hogy mi történik a diáktársadalommal manapság. És a diáktársadalommal csúnya dolgok történnek manapság.

Úgyhogy hadd kérdezzem meg kedves leendő kollégáimat, 
MIÉRT?

(Sokan kikérik maguknak az általánosítást, természetesen ez is jogos. Ha már mindenképp támadásnak vesszük a bejegyzésem - sosem szánom annak, de valakik valahogy mindig megsértődnek -, akkor vegyük támadottaknak azokat a diplomásokat, akik nem csak az ingüket, hanem valamiért a kommunizmus óta penészedő kékharisnyájukat sem hajlandók kimosni. Nem akarok ujjal mutogatni, az vegye magára, akinek van gusztusa hozzá.) 

Amikor dóraságom teljes gyönyörében felháborodom egy-egy társadalmi vagy tanügyi jelenségen, mindig megpróbálok a dolgok mögé látni. Ha valamelyik egyetemi tanár kilóra buktat, akkor igyekszem megérteni a gondolkodásmódját, feltérképezni az elváráshorizontját. Lehet az igényesség vágyálma eredményezi a masszív mészárlást, talán a tanár úgy érzi, nem tisztelik (eléggé), nem veszik komolyan, millió meg egyszáz ok fejtheti ki (rejtett) hatását az arckulisszák mögött.

Hasonlóval próbálkoztam a napokban is, amikor az érettségit és a nyolcadikos képességvizsgát próbáltam megfejteni. Már a nyolcadikos képességvizsga lesújtó végeredménye is nagy port kavart (megint csak azt mondhatom, hogy jogosan), és az egészet a magyar érettségi harmadik tétele koronázta. Nem kellett sok idő, útjuknak indultak az összeesküvéselméletek, lelki esténk teliholdjára üvöltöttük a tanár-tanárnak-farkasa mantránkat, teljes káosszá nőtte ki magát a kellemetlen eset. Én pedig mindezek perifériáján (úgyis Bodor Ádám szerint a centrum a perifériában van), tavaly érettségizettként ugyanazt kérdeztem, mint egy évvel ezelőtt, és azóta mindig:
MIÉRT?

Kezdjük az alapoktól: miért érettségizünk? 
Az érettségi elméletileg egy modern beavatási rítus. Régen vadállatokat kellett ölni, manapság tanügyék szerint a neurongyilkosság is megteszi, a végkimenetel (elemében) ugyanaz: szintet lépünk. Érettebbé válunk. Képletesen. 

Természetesen nem attól függ valaki érettsége, hogy milyen ügyesen magol be használhatatlan(nak tűnő) információtömböket, hisz sosem fog senki letámadni az utcán, hogy számon kérje rajtad a formaldehideket, a hipotalamuszt vagy akár a Szigeti veszedelem című barokk eposz műfaji sajátosságait. Az érettségi egyfajta általános műveltségi próbatétel, amelynek a lényege egyszerű: azt igazolja, hogy az illető egy felnőtt, tanult, ismereteit jól alkalmazó, gondolkodó egyénné vált. Ilyen-és-ilyen eredményeket ért el ezen-és-ezen kompetenciá pillanatnyi felmérésében (olvasott, de a számok világa nem az erőssége, jól kezel egy számítógépet, de nem tud valami jól románul). A magyar érettségi is hasonló általános készségeket mér fel: szövegértés, szövegértelmezés, egy vers "dekódolása", kreatív szövegalkotás, értekező-elemző szövegek írása stb.

Szerintem egyetérthetünk abban, hogy tavaly egyik irodalomtétel sem kért számon semmilyen elérhetetlen meta-tudást, a harmadik tétel különösen jóindulatú volt mindenkihez. Az osztályozás kevésbé. Sokan egész jegyekkel kaptak kisebbet annál, mint amennyit egy másik javítótanár szemében értek volna, és az óvás csak rontott a helyzeten. Az egyetemen is beszéltünk erről néhány évfolyamtársammal, sok elsőéves magyar szakost elbizonytalanított az érettségin szerzett jegye, mert többre számított (kezdjük ott, hogy a tantárgyversenyeken nagyobb jegyekkel illettek minket!), és elméletileg mi vagyunk a jövőt magyarul tanító generáció. Ma már messze nem tulajdonítok akkora jelentőséget a jegyeknek, mint akkor, mégis sokak jövője ettől függ, és egyáltalán nem vigasztaló a "nem a jegyed vagy" zsebfilozófia egy olyan végzősnek, aki ezért kell kolosszális összegeket fizessen a taníttatásáért, ha már olyan pretenciói vannak, hogy egyetemre akar járni, csak épp egészen véletlenül lecsúszott a támogatott helyekről.

Azt hittem, az csupán egyszeri alkalom volt. Egy rövid tanári csipkelődés a javítók között, amelyben mindenki jó alaposan letapossa a szomszéd zöld fűjét, hátha attól jobban nő a sajátja. Nem tudom, honnan eredt a dolog, talán nem is így történt, de amennyiben tényleg ez állna fenn, egy újabb kérdésem lenne: 
SZERINTETEK EZ NORMÁLIS? 
  • NEM úgy nevelünk talpraesett törtetőket, hogy elhitetjük velük, hogy mindenki más hülye, ezért övék a világ!
  • NEM így javítunk a statisztikánkon: ha valami bűzlik nem az a megoldás, hogy átdobjuk a szomszédba, hanem igenis szembenézünk a problémával és alaposan megfürdetjük, ha kell!
  • NEM ilyen mintát nyújtunk a diákságnak, nem azt akarjuk elhitetni velük, hogy ez egy normális dolog - Dórikám, szerintem te tízes vagy, de a javító úgyis legfeljebb nyolcast adhat rád!
  • NEM az a jól kidolgozott tétel, amelyik feltűnésmentesen elvegyülne bármelyik javítótanár egyetemi jegyzete között!
  • NEM az a jól kidolgozott tétel, amelyik hasonlít a többi ötvenre, mert a tanárka ezt diktálta le, mi meg sosem láttunk YouTube-tutorialt arról, hogyan lehet önállóan gondolkodni!
  • NEM versengésre van szükségünk, hanem összefogásra!
ezt tavaly pingáltam, rajta ősellenségem, a
Kékharisnya.
Erősítsük csak azt a sztereotípiát, hogy a (magyar)tanár egy lelketlen sátáni entitás, aki az antikrisztuskát ünnepeli karácsonykor, diákkönnyeket reggelizik, a jövőképükből főz ebédet, és a reményhalukba törli a hátsóját valahányszor az anyagcsere legutolsó fázisára kerül sor! 
Erősítsük csak azt a sztereotípiát, hogy a (magyar)tanár addig spekulál, hogy akkor is a lírai én kilátástalanságát látja a kék függönyben, amikor az a kék függöny még anno a költő idejében is csak egy kék függöny volt, de hiába, mert a tankönyv mást ír, a tanárnak meg ezt tanították, szóval ő is így tanítja tovább!
Erősítsük csak azt a sztereotípiát, hogy a (magyar)tanár magasról tesz az emberekre, a lelkükben történtekre meg főleg, elvégre azokhoz semmi köze az irodalomnak: az irodalom valami elvont ufóhobbi, amit te csak sejthetsz, de sosem tudhatsz, mert gyarló földi vagy gyarló földi gondolatokkal!
Erősítsük csak azt a sztereotípiát, hogy a (magyar)tanár utálja, ha gondolkozol! Magolj! Robotolj!
Erősítsük csak azt a sztereotípiát, hogy a tanár mindig is a diák esküdt ellensége volt, és az is lesz, elvégre azért választotta ezt a szakmát, hogy utat engedjen a gyerekkori frusztrációk ötven árnyalatának!

Megkérdem még egyszer, most már vastagított betűk és caps lock nélkül: szerintetek ez normális?
Szerintem nem.
De ha ezen az úton haladunk, könnyen azzá válhat. 

Szigeti vesztegedelem

A helyzet az, hogy jelenleg a magyar nyelv- és irodalomoktatásnak messze nagyobb problémái vannak, az érettségi csak a legutolsó szintje ezeknek. Oldalakat tudnék szövegelni arról, hogy szerintem miért rosszak a tankönyvek, miért rossz a tanterv, és miért gondolom azt, hogy egy líceumos diákot nem épp a Szigeti veszedelemnek kell kitenni (főleg nem kilencedik/tizedik osztályban). Elég veszedelmes az ő élete nélküle is.

Félreértés ne essék nyilvános fórumokon: látom a Szigeti veszedelem relevanciáját, értem, hogy miért vélték egy meghatározó műnek a tanterv szerkesztői, mégis úgy gondolom, hogy napról napra csökken ez a relevancia, és már egy jó ideje elérte azt a pontot, ahol már semmi keresnivalója sem lenne egy licista füzetében. Régi magyart érdemes és kell tanítani, de nem így és nem ilyen követelményrendszerrel! Egyáltalán nem biztos, hogy a barokk eposz segíthet leginkább a tanulóknak eligazodni az irodalomtörténet veszedelmes vadvizén.

A Szigeti veszedelem egy rendkívül komplex mű, komplexitása gyakran még a felnőtt fejű értelmezőknek is álmatlan éjszakákat okoz. A szereplőrendszertől a cselekményig, a megannyi történetszálból kiindulva a metaforikus értelmezésén át rengeteg kecsegtető részletén lehet csámcsogni - de az nem biztos, hogy kell is, főleg a középiskolában! Mindebből egy középiskolás diák legfeljebb annyit érthet, hogy: 
  • Igen, barokkék valóban erősen képekben gondolkodtak,
  • Igen, a Szigeti veszedelem valóban egy barokk akciófilm, csak leírták,
  • Igen, Zrínyi valóban művelt emberke volt, 
  • Igen, a kereszténykedés valóban fontos volt akkoriban,
  • Igen, a Szigeti veszedelem valóban összetett és bonyolult,
  • Igen, annyira, hogy halvány galuskám sincs, miről szól.

Egy olyan kort élünk, melyben nehéz és egyre nehezebb az irodalom által kapcsolatot teremteni a diákokkal megannyi okból: időhiány, érdeklődéshiány, alternatív hobbik és szórakozási-tanulási lehetőségek (gondoljunk bele, nagyapáink nem ülhettek le mindennap egy végtelen online tudástár elé...  mi igen). 

Egy olyan kort élünk, melyben ha a diák el is olvasna valamit, nem biztos, hogy a Szigeti veszedelem lenne az első jelölt, amit a kezébe adnánk. Az irodalomnak megannyi izgalmasabbnál izgalmasabb burka van, és mi tényleg azt csócsáljuk újra és újra, hogy valaki 1566 szakaszon keresztül fegyvert és vitézt énekel Szulimán haragjáról? Pont ott fáj a diáknak a szakaszok száma, a fegyver, a vitéz, sőt még Szulimán is, a haragjáról nem is beszélve.

Egy olyan kort élünk, melyben az NEM egy érv, hogy eddig így volt. Sokáig a nőknek nem volt szavazati joguk, iskolába se járhattak - térjünk vissza ahhoz a régi jó szokáshoz is? Egyenesen visszavonulhatnánk az Ural hegység mögé, vadásszunk megint kedvünkre, mit nekünk oktatás, meg progresszió. 

Summa summarum, lázadozó elsőéves egyetemistaként úgy látom, hogy a Szigeti veszedelem messze túl nagy falat a jelenkori diákságnak. Tanítsunk történelmet, formáljunk identitást, de ne így. (Érettségitételnek meg aztán végképp ne adjuk fel. Még viccből se.) 

Összeesküvéselméletek

Sokak szerint épp arra megy ki a játék, hogy így akarják befolyásolni a diákok továbbtanulási lehetőségeit: rossz eredményekkel nem veszik fel őket sehová, és akkor hátha itt maradnak kedvü(n)kre dolgozgatni. Ez amellett, hogy messze túl vad elmélet ahhoz, hogy igaz legyen, még értelme sincs, hiszen a diploma nélküli munka odakinn ezerszer jobban érné meg, mint idebenn. Tudjuk, Spanyolország, eprek, meg minden.

Sokak szerint így próbálják likvidálni a komplexusaikat a magyartanárok. Hogy addig hajtogatták nekik, hogy a magyar érettségi könnyű és szinte nem is tanulnak rá, hogy bosszút állnak: vagy a tételszerkesztésben vagy a pontozásban. Bár hihetőnek tűnne ez a szemlélet is, én mégsem tudom elfogadni, hogy ennyiből állna az egész, és ezért nyirbálnák a diáktársadalmat.

Sokak szerint ez egyfajta bosszús versengés a megyék között, egyfajta tanári na-majd-mi-megmutatjuk. Ezt sem találom elfogadható indoknak, de ezt már feljebb kifejtettem.

Sokak szerint ez mindig is így volt, csak felfújtuk a dolog fenekét. Lehet. De ha volt egy fenék, amit fel lehetett fújni, akkor az is jelent valamit. 

Sokak szerint csak lusták a diákok tanulni. Lusták is, de nem annyira, hogy ekkora összromlást idézzenek elő. 

Sokak szerint a tanárok nem végzik rendesen a munkájukat, és azért mutogatnak egymásra, hogy ne tűnjön fel, hogy semmi mást nem csinálnak a kezeikkel. Ezek azok a sokak, akik sokszor az agyamra mennek. Hála Istennek rengeteg olyan tanárhoz volt szerencsém, akiket érdekelt, mi történik az osztályteremben és azon kívül, akiknek rengeteg álmatlan éjszakát okozott a kényszer, hogy jobbá, érthetőbbé és élvezhetőbbé tegyék azt, amit majd később számon kérhetnek egy-egy vizsga során - legyen szó érettségiről, képességvizsgáról, bármiről. Nem mondom, hogy mindenki ilyen, de az is pofátlan általánosítás lenne, hogy senki.


Nem tudhatom biztosan, mi áll a dolgok mögött. Talán minden, talán semmi. 
Csak azt teszem, amit egy éve, és azóta folyamatosan. Felteszem magamnak a kérdést, és megpróbálom megválaszolni. 

MIÉRT?

Friday, June 23, 2017

Árva ábránd

Árva vagyok a saját otthonomban,
Álommorzsák és álmatlanság között,
A véletlen szült ide, s gyerekkoromban
Még nem tudtam, mi áll mindezek mögött.

Kacagva jártam a tarka mezőket,
Ha akartam, hógolyózgattam nyáron.
Ha bántottak, átfestettem a szeplőket:
Játszótársammá lett a szó, az álom.

De kiszáradt a festék, a szavak fegyverré lettek,
A tarka mezőimet felszántották, bevetették,
Az álmaim rémületükben útra keltek:
Minden játszótársamat eltemették.

Árva lettem a saját otthonomban,
Ábrándozom éjszakáim küszöbén,
Keresem a helyem minden régi romban,
Minden járatlan sarok utcakövén.

Duzzogva kószálok a hűs városban,
Neveltje lettem minden repedésnek,
Vendégágyra leltem a lucskos árkokban,
Még sosem örültem így a kevésnek.

Esténként fehér falak riogatnak,
Mégis minden hajnalon útra kelek,
Mostohatestvére lettem minden vadnak:
Csak csendben szimatolok, amíg lehet.

Árva vagyok a saját otthonomban,
Megtáncoltat egy-egy kócos gondolat,
Mehetnék utána szemig érő porban,
Szabadulnék. A szabadság fojtogat.


Tuesday, June 20, 2017

Nem középiskolás zokon

Húszéves vagyok én éppen,
bentlakásom szegletében
csöndben
könyvem

lapozgatom fel-alája
így készülök a vizsgára:
megtűrt
lektűr.

Nyomdahibák tömkelege,
s ki tudja még, mi baj vele,
birka
írta.

Ezt kérik, hogy azzá legyek,
aki farkasokkal cseveg:
csatár
tanár.

Lehettem volna grafikus,
bár abból is csak laikus,
hitvány
kislány.

De rám ragadt a hivatás,
ennyi hajtott, mi tagadás:
taní-
tani.

Korlátolt és műveletlen -
mondta, és én fallá lettem.
Bágyadt.
Sápadt.

Ehhez azért több kell, kérem, 
pótvizsgára visszatérjen!
Lesz-e
mersze?

(...)

Ha örül most őnagysága,
hogy Dóra a netet járja
s kattog-
pattog,

tudja meg, hogy nincsen vége,
bemegyek én júli délre,
az ám,
lazán!

Lekezel? Nem lábadozom.
Vállam remeg, de megvonom,
orrom
folyjon,

nem lógatom én, ma már nem,
elég lesz egy rövid ámen:
Isten
vigyen!

ez a két sor.
az ilyenekért érdemes billentyűt ragadni.


Félreértés ne essék nyilvános (köz)helyeken: 

1. Nem, nem buktam meg. Egy hajszálon múlt.

2. Igen, megyek javítani. Magamért,

3. Kellett egyet aludjak az akkori napra, hogy tisztán lássam a dolgokat, és ne kezdjek el fejetlenül szájberszurkálni, mint két évvel ezelőtt. Biztos vagyok benne, hogy az illető egy nagyszerű szakember (Horger Antal is az volt). Nem az fájt, hogy ötöst kaptam vagy hogy rosszul szerepeltem a vizsgán (tényleg nem szerepeltem a legjobban: nem tudok szóbelizni, egyszerűen fizikailag képtelen vagyok reszketés, gyomorgörcs és agyvákum nélkül levizsgázni bármiből is). A hozzáállása fájt. A lekezelő attitűdje. A képmutatása. Mert a könyvében számtalanszor leírja, hogy nem alázunk porig gyereket (helyette "dícsérni" (sic!) kell); óvatosan kell osztályozzuk a teljesítményét (az osztályzat is pillanatnyi, nem reprezentatív jellegű), és nem (csak) a lexikális tudás bővítésére kell hajtsunk...

Úgy látszik, hogy ez csak az alsó tagozatosokra vonatkozik.
Az egyetemisták még várják ki a sorukat.

Sunday, June 18, 2017

Szorongó szemek

Be szeretnék mutatkozni.
De nincs hangom. Elment. Elment valahová egyedül.
Csak idő kérdése, és megkerül.

A hangom, megint a hangom.
A hangom biztos fázik, mert remeg.
Hideg időket élünk.
Csecsemőpózba csomagolnám az összes sebemet.

Fáj a pocakom, pedig már egy jó ideje nem rugdosnak a pad alatt.
Lehetnék a sosem kérdett néma szónok, ha már más nem maradt,
lehetnék a megártó sok a jóból, 
a pályát tévesztett acélgolyó, mely véletlenül arcon csókol,
csak több izom kell, kevesebb mell,
és már harcolhatok is egy magamnál nemesebbel,
elnyomásban részesíthetem a sosem látott csikkem,
mely segítene, hogy magam igazán mű-vésznek higgyem,
de nincs se hangom, csikkem, se izmom,
csórén szemhéj-szkanderezem magammal a piszkon.
Nem túl nagy diadallal.

Nézel.
Nézel, látom, hogy nézel, engem nézel,
én be szeretnék mutatkozni,
de túl halk vagyok, 
te túl messze
vagyis túl közel,
és épp ezért nem érsz el.

Csak fordulj.
Csak fordulj el.
Csak fordulj el, és hallgasd, ahogy üvölt a hallgatásom.
A pocakomban smirglivé mordult a naiv bársony.

Fáj a pocakom, pedig már rég kinőttem belőle,
fáj a pocakom, amikor ki kell állnom, oda, előre.
Fáj a pocakom, ha két szem
kell túl sokáig nézzen.

Fordulj csak.
Fordulj csak el.

Egy görbe gombolyag tekereg a gyomromban,
nézi, de nem látja se sámán, se orvos,
de én érzem, hogy pont most is ott van,
és nála van a hangom, és tőle jön a hideg,
és tőle jön a csend is, amikor a fülembe sziszeg,
és napok óta zsarol ezzel a megdermedt szívvel,
és te megint megvendégelted egy csinos all inclusive-vel...
mert nézel.

Nem tudsz becsapni, látom, hogy nézel.
Tekinteted felhuszonnégyel.
Kezedben egy papírlap, az én kezemből szökni kíván egy összegyűrt tétel,
a szemedből szökni kíván egy zsebkés, mely pocakomba lékel...

Uram, a késedért jöttél? Itt van bennem. Még ingyenes az átvétel.

Vedd el a késed,
vedd el, ha kéred,
és vedd le a szemed rólam,
mert menten mentál-vedlem, ahogy látom, hogy látod, hogy szóltam.

Nem jön elő a hangom. Elbújt. Megriadt.
Egypár vagy egy pár szem miatt.
.....................................

Nézz.
Nézz nyugodtan, mert most már nem mozdulok.
Eddig csak eltalált egy tekintet-csepp,
most érzem, hogy zuhog.
Túl sokan vagy.

Lehetnék a hang, ami elmegy valahová egyedül, 
és elbújik a szemem sarkában, 
és mindenkit elkerül,
és akkor nem nézik, 
és nem fordulnak,
és talán annyira hideg se lehet,
és még a pocakom se fog fájni többet,
csak szedd le rólam a szorongató szemed...

Be szeretnék mutatkozni.
És be szeretnék úgy bemutatkozni, hogy közben nem fáj a pocakom.
Én összehajtva cipelem a keresztem.
Ez itt az én csomagom.
Szorongat a szemed.
Szorongató szemek.
Szorongó szemek.

Bemutatkoztam már.
Csak épp a szorongató szemetek sarkából néztetek.







Friday, June 16, 2017

Féllábbal

Féllábbal a sétatéren,
Féllábbal már hazaértem,
Féllábbal a rózsaparkban -
Rózsa nincs, de kóró csak van.

Féllábbal az egyetemen, 
Fél a másik, nem tart velem,
Féllábbal az iskolában -
Kisebbé lett, mint korábban.

Félláb a Fekete sasban,
Félig-meddig ott ragadtam. 
Féllábbal a Fellegvárban, 
Félig-meddig erre vártam.

Féllábbal egy félfészekben,
Féllábam még fél-éretlen,
Féllábbal a Holnap mellett,
Félúton a múlt is meglett.

Féllábbal a felnőttkorban
Félláb itt - a másik hol van? 
Féllábbal és félelemmel
Tippelek - a biztos nem kell.

Itt is, ott is: megosztozom,
Két féllábam egybefonom,
Ez is, az is otthon - félig
Mindkettő kétszer úgy fénylik.

Itt is, ott is, hozzászoktam,
Elalszom két félotthonban,
Elringat majd két szép felem,
Majd egésszé nőnek velem.

Itt az egyik fél.