Friday, June 23, 2017

Árva ábránd

Árva vagyok a saját otthonomban,
Álommorzsák és álmatlanság között,
A véletlen szült ide, s gyerekkoromban
Még nem tudtam, mi áll mindezek mögött.

Kacagva jártam a tarka mezőket,
Ha akartam, hógolyózgattam nyáron.
Ha bántottak, átfestettem a szeplőket:
Játszótársammá lett a szó, az álom.

De kiszáradt a festék, a szavak fegyverré lettek,
A tarka mezőimet felszántották, bevetették,
Az álmaim rémületükben útra keltek:
Minden játszótársamat eltemették.

Árva lettem a saját otthonomban,
Ábrándozom éjszakáim küszöbén,
Keresem a helyem minden régi romban,
Minden járatlan sarok utcakövén.

Duzzogva kószálok a hűs városban,
Neveltje lettem minden repedésnek,
Vendégágyra leltem a lucskos árkokban,
Még sosem örültem így a kevésnek.

Esténként fehér falak riogatnak,
Mégis minden hajnalon útra kelek,
Mostohatestvére lettem minden vadnak:
Csak csendben szimatolok, amíg lehet.

Árva vagyok a saját otthonomban,
Megtáncoltat egy-egy kócos gondolat,
Mehetnék utána szemig érő porban,
Szabadulnék. A szabadság fojtogat.


Tuesday, June 20, 2017

Nem középiskolás zokon

Húszéves vagyok én éppen,
bentlakásom szegletében
csöndben
könyvem

lapozgatom fel-alája
így készülök a vizsgára:
megtűrt
lektűr.

Nyomdahibák tömkelege,
s ki tudja még, mi baj vele,
birka
írta.

Ezt kérik, hogy azzá legyek,
aki farkasokkal cseveg:
csatár
tanár.

Lehettem volna grafikus,
bár abból is csak laikus,
hitvány
kislány.

De rám ragadt a hivatás,
ennyi hajtott, mi tagadás:
taní-
tani.

Korlátolt és műveletlen -
mondta, és én fallá lettem.
Bágyadt.
Sápadt.

Ehhez azért több kell, kérem, 
pótvizsgára visszatérjen!
Lesz-e
mersze?

(...)

Ha örül most őnagysága,
hogy Dóra a netet járja
s kattog-
pattog,

tudja meg, hogy nincsen vége,
bemegyek én júli délre,
az ám,
lazán!

Lekezel? Nem lábadozom.
Vállam remeg, de megvonom,
orrom
folyjon,

nem lógatom én, ma már nem,
elég lesz egy rövid ámen:
Isten
vigyen!

ez a két sor.
az ilyenekért érdemes billentyűt ragadni.


Félreértés ne essék nyilvános (köz)helyeken: 

1. Nem, nem buktam meg. Egy hajszálon múlt.

2. Igen, megyek javítani. Magamért,

3. Kellett egyet aludjak az akkori napra, hogy tisztán lássam a dolgokat, és ne kezdjek el fejetlenül szájberszurkálni, mint két évvel ezelőtt. Biztos vagyok benne, hogy az illető egy nagyszerű szakember (Horger Antal is az volt). Nem az fájt, hogy ötöst kaptam vagy hogy rosszul szerepeltem a vizsgán (tényleg nem szerepeltem a legjobban: nem tudok szóbelizni, egyszerűen fizikailag képtelen vagyok reszketés, gyomorgörcs és agyvákum nélkül levizsgázni bármiből is). A hozzáállása fájt. A lekezelő attitűdje. A képmutatása. Mert a könyvében számtalanszor leírja, hogy nem alázunk porig gyereket (helyette "dícsérni" (sic!) kell); óvatosan kell osztályozzuk a teljesítményét (az osztályzat is pillanatnyi, nem reprezentatív jellegű), és nem (csak) a lexikális tudás bővítésére kell hajtsunk...

Úgy látszik, hogy ez csak az alsó tagozatosokra vonatkozik.
Az egyetemisták még várják ki a sorukat.

Sunday, June 18, 2017

Szorongó szemek

Be szeretnék mutatkozni.
De nincs hangom. Elment. Elment valahová egyedül.
Csak idő kérdése, és megkerül.

A hangom, megint a hangom.
A hangom biztos fázik, mert remeg.
Hideg időket élünk.
Csecsemőpózba csomagolnám az összes sebemet.

Fáj a pocakom, pedig már egy jó ideje nem rugdosnak a pad alatt.
Lehetnék a sosem kérdett néma szónok, ha már más nem maradt,
lehetnék a megártó sok a jóból, 
a pályát tévesztett acélgolyó, mely véletlenül arcon csókol,
csak több izom kell, kevesebb mell,
és már harcolhatok is egy magamnál nemesebbel,
elnyomásban részesíthetem a sosem látott csikkem,
mely segítene, hogy magam igazán mű-vésznek higgyem,
de nincs se hangom, csikkem, se izmom,
csórén szemhéj-szkanderezem magammal a piszkon.
Nem túl nagy diadallal.

Nézel.
Nézel, látom, hogy nézel, engem nézel,
én be szeretnék mutatkozni,
de túl halk vagyok, 
te túl messze
vagyis túl közel,
és épp ezért nem érsz el.

Csak fordulj.
Csak fordulj el.
Csak fordulj el, és hallgasd, ahogy üvölt a hallgatásom.
A pocakomban smirglivé mordult a naiv bársony.

Fáj a pocakom, pedig már rég kinőttem belőle,
fáj a pocakom, amikor ki kell állnom, oda, előre.
Fáj a pocakom, ha két szem
kell túl sokáig nézzen.

Fordulj csak.
Fordulj csak el.

Egy görbe gombolyag tekereg a gyomromban,
nézi, de nem látja se sámán, se orvos,
de én érzem, hogy pont most is ott van,
és nála van a hangom, és tőle jön a hideg,
és tőle jön a csend is, amikor a fülembe sziszeg,
és napok óta zsarol ezzel a megdermedt szívvel,
és te megint megvendégelted egy csinos all inclusive-vel...
mert nézel.

Nem tudsz becsapni, látom, hogy nézel.
Tekinteted felhuszonnégyel.
Kezedben egy papírlap, az én kezemből szökni kíván egy összegyűrt tétel,
a szemedből szökni kíván egy zsebkés, mely pocakomba lékel...

Uram, a késedért jöttél? Itt van bennem. Még ingyenes az átvétel.

Vedd el a késed,
vedd el, ha kéred,
és vedd le a szemed rólam,
mert menten mentál-vedlem, ahogy látom, hogy látod, hogy szóltam.

Nem jön elő a hangom. Elbújt. Megriadt.
Egypár vagy egy pár szem miatt.
.....................................

Nézz.
Nézz nyugodtan, mert most már nem mozdulok.
Eddig csak eltalált egy tekintet-csepp,
most érzem, hogy zuhog.
Túl sokan vagy.

Lehetnék a hang, ami elmegy valahová egyedül, 
és elbújik a szemem sarkában, 
és mindenkit elkerül,
és akkor nem nézik, 
és nem fordulnak,
és talán annyira hideg se lehet,
és még a pocakom se fog fájni többet,
csak szedd le rólam a szorongató szemed...

Be szeretnék mutatkozni.
És be szeretnék úgy bemutatkozni, hogy közben nem fáj a pocakom.
Én összehajtva cipelem a keresztem.
Ez itt az én csomagom.
Szorongat a szemed.
Szorongató szemek.
Szorongó szemek.

Bemutatkoztam már.
Csak épp a szorongató szemetek sarkából néztetek.







Friday, June 16, 2017

Féllábbal

Féllábbal a sétatéren,
Féllábbal már hazaértem,
Féllábbal a rózsaparkban -
Rózsa nincs, de kóró csak van.

Féllábbal az egyetemen, 
Fél a másik, nem tart velem,
Féllábbal az iskolában -
Kisebbé lett, mint korábban.

Félláb a Fekete sasban,
Félig-meddig ott ragadtam. 
Féllábbal a Fellegvárban, 
Félig-meddig erre vártam.

Féllábbal egy félfészekben,
Féllábam még fél-éretlen,
Féllábbal a Holnap mellett,
Félúton a múlt is meglett.

Féllábbal a felnőttkorban
Félláb itt - a másik hol van? 
Féllábbal és félelemmel
Tippelek - a biztos nem kell.

Itt is, ott is: megosztozom,
Két féllábam egybefonom,
Ez is, az is otthon - félig
Mindkettő kétszer úgy fénylik.

Itt is, ott is, hozzászoktam,
Elalszom két félotthonban,
Elringat majd két szép felem,
Majd egésszé nőnek velem.

Itt az egyik fél.

Wednesday, June 14, 2017

Milyen tanár szeretnék lenni?

Milyen tanár szeretnék lenni?
(Reflexszerű önreflexió)

Egyszer megkérdezték tőlem, hogy milyen kell legyen az ideális tanár. Jót nevettem, majd tömören válaszoltam: az ideális tanár nem tud róla, hogy ő az ideális tanár. Nem is érdekli különösebben, hogy ideális-e vagy sem. Nem hiszek az ideálokban. Az ideálok relatívak. Hiteltelenek. Ha én pedagógusként egy külső minta hasonlatosságára akarnám fazonírozni magam, hogy így kellőképp megfeleljek mindenkinek, előbb vagy utóbb valami bennem felmondaná a szolgálatot: jobb esetben a kényszerszagú szerepkabátom – rossz esetben az idegrendszerem.
Mindezek alapján könnyű lehetne kitalálni, hogy én mire törekednék tanárként: elsősorban hitelességre. Ez a leghatékonyabb módja az oktatás szimbiózisának. Magamra aggathatom a világ összes sztereotípiáját: lehetek zsarnok, aki évente legalább húsz diákkal bővítené a szorongók sorát – vagy a hagyományokkal szembeni lázadás nevében lehetek a féktelen liberalizmus mintaszakkönyve. De egyik véglettel se tudnék azonosulni. Olyan lennék, mint az a tekintélyhiányban szenvedő diplomás diktátor(ka), aki vékony hangján sipákolva zsarolja az előtte hőbörgő osztályt, hogy úgy behármasozza őket (de úgy!), hogy a pótérettségi adja a másikat. Hisz ez az élet rendje. De biztos rendben van ez? Gyerekkorunkat végigkísér(t)ő őstoposz ez: a tanár és a diák csillapíthatatlan szembenállása, egy örökmorgó csata a begyöpösödött tanár és a begyöpösíthetetlen nebulók között. Miért esünk mindig ugyanazokba a csöbrökbe és vödrökbe?
Tanárként nem akarok háborúkat vívni. Nem ellenfele lennék a diákjaimnak, hanem partnere egy nagy projektben, amelyet közhelyesen úgy hívunk: oktatásügy. Ugyanabban a csapatban játszunk mindnyájan. Tisztelni fogom a diákjaim, ugyanakkor tőlük is ezt várom el. Nem azért kell tiszteljenek, mert elvégeztem egy egyetemet. Remélhetőleg ők is el fognak. Nem azért, mert lesznek gyermekeim, sikereim vagy jól megpakolt táskáim a szemem alatt. Magamért kell tiszteljenek. Azért, mert emberből vagyok, ahogy a büfés néni, a bankigazgató és a szüleik is. Nem opportunista pojácákat szeretnék magam köré idomítani, akik azt az „autoriter” befolyásbombát látják bennem, akinek minél hamarabb a bőre alá kell fészkelni a jól megérdemelt jutalomtízes érdekében. Könnyebb lenne rajongótábort kovácsolni magam köré, ez igaz. De szerintem ha valaki a könnyűségéért választja a tanári szakmát, az inkább meg se várja a diplomaosztóját.
Hosszú lista pihen a fejemben azt illetően, hogy mit nem szeretnék a saját diákjaimban viszont látni. A legfontosabb talán ez: nem bőrbe burkolt, pattanásos lexikonokat akarok tanítani. A legtöbben (még a mai napig is) a lexikális tudás fontossága mellett voksolnak: e hitvallás szerint az iskola az a médium, amely (csak és kizárólag) tárgyi tudást biztosít a tanulóinak. A tanár hűségesen „leadja az anyagot”, és a bamba kölyök kicsodájának a micsodáját, hogy már megint nem vette fel időben! Ennek az elméletnek egy főbenjáró bűne van igazából: az iskola nem csak egy adatforgalmi utcasarok. Évszázadokkal ezelőtt még elképzelhetetlen lett volna, hogy két gombnyomásra ellenőrizhető legyen József Attila bármely versének kezdősora, ez azonban ma már megváltozott. A lexikális tudás fontosságát felülírta a huszonegyedik századi „információrobbanás”, az okoseszközök és az internet, így a hagyományos értelemben vett „tudás” csupán egy készség a sok közül, én pedig tanárként arra fektetnék nagyobb hangsúlyt, hogy a többit is éppúgy fejlesszem. Fontosnak tartom az alkalmazkodás készségét, valamint az információ megszűrését és alkalmazását. Korunk gyermekei már csecsemőkorukban több adattal találkoznak, mint az egész emberiség az első ezer évében, azonban ezt nem minden esetben képesek hatékonyan feldolgozni és rendszerezni. Épp ezért számos olyan feladatot adnék nekik, melyek az internetről való adatgyűjtésről, számítógépes dokumentumok vagy bemutatók összeállításáról szólnak – ezen univerzális készségek, alkalmazhatók később egyéb területeken is. Emellett egyfajta folyamatos értelmező-értékelő gondolkodásmódra sarkallnám őket, melyben a környezetükből származó impulzusokról (legyenek azok hétköznapi vagy akár irodalmi szövegek okozta ingerek) reflektálnak.
Úgy gondolom a tanári szerep gerince is ebben a szóban rejlik: reflexió. A tanárnak szinte ösztönösen, mondhatni „reflexszerűen” kell reflektálnia mindarra, ami körülötte zajlik. Elsősorban a diákjaira és saját magára, ezek viszonyára, dinamikájára – elvégre ezekből építkezik a karrierje során. Nem lehet teljesen ösztönből tanítani. Tanárként még véletlenül sem akarom elfelejteni a középiskolás éveimet, azok áldásait és átkait, így már azelőtt volt töprengő füzetem, mielőtt tudtam volna, hogy ez egy létező gyakorlat.
Számos fórumon olvashatjuk, hogy a tanári pályában ravaszul meglapul egyfajta kettősség: a tanár egyszerre tanít és tanul. Azonban nem szabad úgy tekintenünk magunkra, mint mindennek a felfedezőire és abszolút ismerőire. Tanárként be kell látnom, hogy még bőven van mit tanulnom, és sokszor megesik, hogy ebben a diákjaim segíthetnek. Ugyanakkor nem zárhatom el magam a technikai fejlődés nyújtotta lehetőségektől. Megtörténhet, hogy szokatlan házi feladatokat adnék a diákjaimnak: kommunikációs készségeik gyakorlása végett például felvehetnék magukat videóra, ahogy öt percig beszélnek egy témáról. Annyiszor újraindíthatják a videót, ahányszor akarják: puskázni, vágni és sokáig szünetelni szigorúan tilos. Vagy azt is elképzelhetőnek találom, hogy egyszer kimenjünk az udvarra, és ott tartsuk meg a magyarórát. Talán a megszokott verselemzések helyett egy általuk választott dalszöveg elemzését adnám fel házi feladatnak: könnyebben tudnának értekezni egy olyan szövegről, amivel már azonosultak, illetve a zenei ízlésük alapján egy új oldalukról ismerhetem meg a diákjaimat.

Ezek természetesen kezdetleges, kiforratlan ötletek, én mégis ebben látom tanári tevékenységem kulccsomóját: az örökös kísérletezésben és azok megfigyelésében, tovább- vagy újragondolásában. Nem lehet „rutinból” tanítani – a tanárnak lépést kell tartania a szüntelen változó világgal, és nem utolsó sorban saját magával is. A tanári pályához nincs recept, nincs útmutató, nincs pattern, nincs ideál. Egy olyan tanár akarok lenni, aki saját magának teremti meg ezeket: fogékony mások javaslatára és konstruktív kritikájára, ugyanakkor megőrzi autonómiáját és méltóságát mind a diákok, mind a helyi inspektorok és tanfelügyelők előtt. 

Forrás: Pinterest

(Ez régesrégen egy beadandó volt pedagógiával de most közkukucskára bocsátom.)

Tuesday, May 23, 2017

Képzongorázunk

Képzongorázunk.
Nincs fals hang, csak szuszogásod szimfóniája.
A tökéletes kör.
(És én, esendő görbe, aki visszavárja.)

Talán nem hallod. Rólunk pletykálnak a varjak.
Eddig azt hittem, a szende csendet akarom,
Most rezdülésed suttogja, mit akarjak.
Megtért bennem az örökmozgó eretnek,
Akit eddig úgy űztek el, hogy véletlenül szerettek.

Talán nem látod. Elkészültem. Felavattak.
És elkészült a hitvalló szoborcsoport,
Kiket a hajnali részlegség egybesodort.

Te vagy a kék kabát, amikor én a narancs(bőrös) manó,
Én vagyok a jéger, amikor te a kockás sál és a zakó,
Komplementer arcok vagyunk: az örökzöld vérvörös.
Itt büntetik az álomabortuszt. Most már nem csak a szak közös.
Nem csak az apró bentlakóágy, nem csak a pokróc, nem csak a terpeszkedés,
nem csak az öröklét, nem csak a perc, nem csak a sok, nem csak a kevés...
Nem csak az oly keservesen várt megérkezés.

Talán nem hiszed. Várlak. Mert tudom, hogy hazajutsz a tekergő vágányokon.
Ölemben tacskóm szakálla. De még mindig a tiédről álmodozom.


Ezek itt halak, nincs mit belemagyarázni.
Az utalások feloldásának érdekében keresgélj
ITT és ITT és ITT és mindenhol máshol, amerre csak sodor az ár.


Saturday, May 20, 2017

Fahrenhőt

Szelíden feküdtek egymáson a fehér szüzek:
Mint emberbőr kötésbe lakatolt hiányfüzet.
Egymásban pihenő papírvékony pillanatok,
Kikből éles lángnyelved elcsalt egy kis falatot.

Sorsok kóstolgatják éhesen egymás karmait, 
Izzó haláltáncot jár a füst - mit akar ma itt? 
Ropognak a kacajok és recsegnek az arcok:
Emberbőr páncélban vívnak álmos sétaharcot.

Majd meghajlanak fáradtan a reszkető betűk,
Majd porrá foszlik mindaz, mit emberbőre betűrt,
Majd óvhatod zöld kedvesed, ha esténként köhög,
Majd keresheted a szót ott, hol a tűz sem örök.