Friday, March 24, 2017

Kopaszodó gyöngytyúk

Kopaszodó gyöngytyúk leskelődött a rozsdás rácsok között,
Nem figyelték elegen: körülnézett, aztán óvatosan kiszökött,
Kapkodva csapkod a szárnyaival, hátha finomabban zuhan:
Őrült játszma ez a repülés is – zsákutcába siető sétafutam.

Kopaszodó gyöngytyúk tipeg a bomladozó betonon,
Cellatársai pulykák, libák, pávák – egyik sem kedves rokon.
Kacéran kacsintgat rá a kényelem: itt száradó szalma, amott olcsó pamut,
De ez a végtelen is túl apró neki, s tollát borzolva elhagyja a kertkaput.

Kopaszodó gyöngytyúk kapirgál a kéthetes szemétben,
Magnak tűnik, talán lejárt gyógyszer, de még jó éppen,
Felmászna egy szemétdombra is, de attól fél, túl magas,
És ha feljutna, mit tegyen ott fenn? Ő tyúk, nem kakas.

Kopaszodó gyöngytyúk fészkelődik foszladozó rongyokban,
Kotkodálni sem mer hangosan, még megtudnák, hogy ott van.
Érzi, világra jön belőle valami – a még meg sem született lopás.
Maga mögött hagyja, s talán sose tudja meg: ő volt előbb vagy a tojás?

Kopaszodó gyöngytyúk otthont keres – biztos fázik szegény,
Mezítláb jár, a nyaka is csupasz, két szál toll táncol a fején,
Újabb kapu, újabb kert és újabb kerítés, mi az egekig mászik,
Újabb korlátok és újabb ketrecek, odakinn újabb távol látszik.

Kopaszodó gyöngytyúk volt mindig is, és talán az is marad,
Fel-alá sétál új otthonában – s megszokja, hogy ilyen szűk a szabad.

El ne mondd senkinek, hogy én is gyöngytyúk vagyok,

Kopaszodom szépen lassan, csak az én ketrecem nagyobb.

tudom, hogy ezek nem gyöngytyúkok, na.

Monday, February 20, 2017

Öröklét


Már nem csábít az öröklét,
Feledésbe fészkelődöm,
Még nincs tintából a vérem,
Vagy pergamenből a bőröm.

Előttem az öt perc sírnév,
Rivaldázó fotonhalom,
Álmaimmal fogócskáztam,
Kifáradtam - abbahagyom.

Nem csábít a csillogás sem,
Alagútból ki a fényig,
Kezet rázó harisnyások,
Minden steril, ami kéklik.

Mögöttem ágazik sorsom:
Összekuszálódó szálak,
Melegedem, mégis fázom -
Horgolok belőlük sálat.

Nem csábít egy könyvespolc sem,
Vagy ördögi írókörök,
Porból lettem, porrá leszek,
De a papírlap sem örök...



https://mraczdora.blogspot.ro/2017/02/oroklet.html
2012. Dóra bohóckodott a fényképezőgépével, miközben a kocsi ment,
ment, és annyit ment, hogy azóta te tudni, hol készült ez a fotó. ennyit az örökről. 




Wednesday, February 1, 2017

Nagyváradról nagyvárosba...

Még sírnak a füstben a hallgatag álmok,
Még hangosan ordul a fitt dudaszó,
És macskaköves kis utakra kinyávog,
Majd eltapos engem egy átutazó.

Még hívna az otthoni "semmi se számít",
Álmodni, de jól esik - és van időm,
Csak nem felel értem az égi se már itt,
Csúf öltönyös, ócska bor - új segitőm.

Lennék, de nem itt, a seholba kiszöknék,
Szűk hangyabolyokban a morzsa alatt,
Voltam, de csak ennyi - bolyom sem öröklét,
Voltunk, de ma már csak a morzsa maradt.

Így szétkopik álmosan ünnepi maszkunk,
Halkan kinevetjük, amit leköpött,
S mit könnyeivel  hanyagul beragasztunk,
Csöndben furulyázik az álca mögött.

És súgna a vak vonaton pihenőnek
Pár minden okét mielőtt kirobog,
Vagy felkiabálna a fenti időnek:
Majd óvatosan, mikor este zokog!

Már nem felesel, mikor azt rebegik, hogy
Hajrá, hisz ez itt az uccsó meneted,
Már érzi, hogy ez csak egy álom, el is fogy,
Nagyvárosi éj lesz, amit szeretett.

ezt a szemétlerakatot minden vak vonatról megcsodálom.
szebb illusztrációt a netről se lophattam volna.

Monday, January 30, 2017

De legalább jót beszélgettünk


Elképzelem, ahogy három év után végre találkozom Irmával (hívjuk most Irmának). Megkérdezi, hogy vagyok, mi újság velem, majd ő is elhadarja ugyanazokat a válaszokat ugyanazokra a kérdésekre. Tőmondatokban válaszol, pedig általában eléggé beszédes.
        Gyere, menjünk valahová, ne üljünk csak így egy helyben – suttogja nekem a kávézó sarkából, miközben a velünk szemben cigiszünetelő pincérnő gyanúsan méreget minket, nehogy véletlenül úgy lépjünk meg, hogy nem fizettük ki azt a két teát, amit egy neves kávézóban neves álmosollyal az arcunk elé toltak.
Irma nem szeret egy helyben maradni, én nem szeretek emberek közé menni. Mégis kettőnk közül mindig én vagyok az, aki kénytelen kompromisszumokat kötni.
        Hová akarsz menni? Sétáljunk egyet a városban?
Maratoni sétáló vagyok, nekem az ilyesmi meg se kottyan. Mindig hülyének néznek, amikor képes vagyok egész kilométereket lesétálni csak azért, mert sajnálom a pénzt a villamosjegyre (nem mintha a csőd szélén állna a városi közszállítás), vagy mert épp járhatnékom van a város másik végében is.
        A városban? Nem, az nem az igazi – válaszolja Irma fintorogva. – Nézzünk be a plázába, állítólag megjött az őszi kollekció.
        Gondoltam, hogy beszélgethetnénk… olyan ritkán jössz errefelé.
Én is ritkán járok arrafelé, ami azt illeti.
        Ott is tudunk beszélgetni. De még mennyit. Előttünk az egész nap.
Nem vagyok oda meg vissza a vásárlásért, de hát mit mondjak. Ha már Irmát ritkán látja az ember, túl csúnya dolog lenne ilyenkor összeveszni vele. Menjünk hát vásárolgatni. Mi mással, mint villamossal. Gyalog semmiképp. Gyalogolunk majd ott eleget.
        És hogy tetszik az egyetem? Fárasztó?
Irma sokáig turkál a leárazott ruhák kupacában, mire végre elér hozzá a kérdésem. Pontosan három felsőt és egy sálat rángat elő a hegyből, majd újból tőmondatokban válaszol a neki címzett kérdésre.
        Annyira nem. A vizsgák előtt kell tanulni.
        Tudd meg, hogy eléggé irigyellek. Nálunk ez nem így működik.
Tényleg egy kicsit irigy vagyok. A bölcsészkaron biztos nem tűrnék szó nélkül ezt a felháborító semmittevést.
        Jaj, képzeld, megpályáztam egy programot, és ha felvesznek, akkor egy évig külföldön tanulhatok. Már rég óta álmodoztam arról, hogy egyszer kimegyek Olaszországba. Valamiért lenyűgöz az ottani életstílus, kultúra, ízvilág… minden, ami olasz.
Irma nem mond semmit, tovább túrja a kupacát.
        Régóta tanulok olaszul, de inkább otthon, az internetről.
        Anya is úgy tanult – válaszolja egy hosszú szünet után, majd végre elhagyja a leárazott ruhákat, és kiszemeli magának az őszi kollekciót.
        Te mit is tanulsz?
        Semmit – válaszolja kapásból, majd hozzáteszi. – Valamilyen marketinget.
        És jól kijössz az évfolyamtársaiddal? Gondolom nálatok is eléggé vegyes a társaság.
        Ezt hogy érted?
        Egyesek kedvesek és közvetlenek, mások túl komolyan veszik az életet, és hozzájuk se lehet szólni. Tudod, olyanok, mint a stréberek, akik hirtelen felnőnek, és felfedezik, hogy lenézni is lehet másokat, nem muszáj mindig segíteni nekik. – Nem mond semmit. – Figyelsz te egyáltalán?
        Ja. Szerinted ez kövérít?
Utálom ezt a kérdést, főleg, ha olyanok kérdezik, akik kétszer beleférnének bármelyik ruhámba. Egyébként se lehet jól válaszolni erre. Ha azt mondom, hogy nem, akkor csak hízelgek, ha azt mondom, hogy igen, egyből fáj a fogam az alakjára. Ha megdicsérem, milyen csinos lett, amióta nem láttam, lehord, amiért kicsúfolom, hogy felszedett egy-két kilónyi fölösleget. Ha nem mondok semmit, akkor egyértelműen meghízott, mert mi másért lapítanék ennyire feltűnően.
        Nem vagy kövér – mondom ki végül.
        Mert még nem vettem fel. Túl széles lenne tőle a csípőm.
        És az baj? – Őszinte kérdés volt, őszinte nevetést kaptam rá válaszul.
        Hát hogyne lenne! – Ennyit se tudok.
Gyorsan bocsánatot kérek Irmától, mielőtt megsértődne, de már faképnél is hagyja az őszi kollekciót: egy újabb bolt újabb leárazott sarkában ücsörgünk.
        Azért nem olyan vészes az egyetem se. Vannak kifejezetten érdekes óráink. Miután véget ér egy ilyen óra, azután érzem igazán, hogy érdemes volt ezt választani. Egyszer fogtam magam, és megköszöntem az egyik ilyen órát – szegény tanárom csak tanácstalanul pislogott, nem értette, miért örülök neki ennyire…
        Akciós!
        Ki?
        Mi?
        Hogyhogy mi?
        Hogyhogy ki?
        Hát kiről beszélsz?
        Erről! – És előrángat egy szürke szakadt farmert, aminek az oldalán rikító neozöldben virított a harminc százalékos árengedmény. – Szerinted vegyem meg?
        Ha tetszik, akkor igen.
        Mivel tudnám hordani?
        Övvel, ha túl bő.
        Nem úgy értem. Mi megy hozzá?
        Hát valami biztos.
        Ha most ezt megveszem, akkor amott már nem kellene megvennem azt a pulcsit.
        Figyeltél arra, amit meséltem?
        Persze. Csak nem tudom, mit tegyek. Igazából van már egy hasonló nadrágom. Igaz, pulcsim is.
        Akkor minek jöttünk vásárolni?
        Sose lehet tudni.
Mondták már, hogy túl praktikusan gondolkodom, amikor vásárlásról van szó. Általában percek alatt végzek a ruhaosztályon, az élelmiszerosztály sem egy különösebb megpróbáltatás. Egy viszonylag egyszerű képlet szerint válogatok magamnak: szükségem van rá? Ha a válasz nem, akkor rögtön visszateszem, mielőtt meggondolnám magam. Ha a válasz igen, fel kell tennem magamnak a biztonsági kérdést: pénzem is van rá? Ha a válasz nem, akkor visszakerül a polcra. Ha a válasz igen, akkor nincs miért bosszankodni, megveszem, hazaviszem, örülök neki.
Ennél számomra sokkal komolyabb megpróbáltatás a könyvvásárlás, ahol már nem elég csak ránézni a termékre: bele kell lapozni, meg kell szaglászni úgy fizikailag mint tartalmilag, elvégre senki sem akar egy hanyagul megvásárolt könyv miatt bosszankodni vasárnap délután, ha nem való ínyére az olvasmány.
        Nem veszem meg. Még nézelődünk. Ráérsz?
        Igen. – Túlságosan kapkodtam, elfelejtettem azt hazudni, hogy nem.
        Neked nem kell semmi?
        Nem, vannak téli ruháim. Néha még anyukám is köt nekem egy pulcsit. Nagyon szeretem, ahogy köt.
        Én nem. Mármint, ahogy az enyém köt.
        Pedig nagyon ügyes. Tegnap végignéztem a régi fényképeinket, nagyon jópofa pulcsikban pucsítottál…
        Pucsítottam? De gáz.
        Annyira nem pucsítottál. Csak egy kicsit. Ennyi erővel én a nyakamba kötöttem a hosszúkezű majmot, és ráfogtam, hogy ő a gyerekem. Várj, megmutatom a képet, rajta van a telefonomon.
Sokan írnak, de nem válaszolok. Ritkán látom Irmát.
Végre megtalálom a képet. Irma a születésnapi tortámat kóstolgatja (kézzel!), anyám jóízűen  nevet rajta, Irma anyja pedig megpróbálja menteni a menthetőt, ugyanis a pulcsira hímzett hercegnő is megkapta a neki járó adagot a csokitortából. Irma már akkor is tudta, hogyan kell alapozót használni.
        Ez valami förtelem. Mi van rajtam, édes Isten!
        Emlékszem, anyud mindig beleszőtte a kedvenc mesehősödet a pulcsijaidba.
        Ja, gáz voltam nagyon.
        Szerintem inkább aranyos.
        Nehogy feltedd valahová.
        Nem is gondoltam rá…
        Kösz.
Ezt is megbeszéltük.
Hamar felváltották egymást a reggeli és déli órák, Irmának szinte fel se tűnt az idő műlása. Ami engem illetett, megpróbáltam alig észrevehetően lopni magamnak pár perc magányt. Bármilyen jól is esett újra látni Irmát, egy idő után az esett a legjobban, ha nem láthattam.
A cipőboltban leültem az egyik padra, mellettem egy hatéves kisfiú legalább akkora szenvedéllyel unta a bevásárlást, mint én. Az édesanyja megkérdezte tőle, hogy szorítja-e a cipő, mire ő nemlegesen megrázta a fejét, pedig jól láthatóan szorította, csak még jobban láthatóan haza akart menni. Teljes mértékben át tudtam érezni a fájdalmát. Hasonló vitáim voltak nekem is anyámmal, amikor nem voltam hajlandó egy helyben maradni, amíg végre talál nekem egy tisztességes téli bakancsot.
Felálltam, hogy megkeressem Irmát, mielőtt boltot vált. Nem is lepődtem meg, hogy már készült is boltot váltani. Egyedül.
        Na, ezt mindenképp meg kell vegyem!
        Mi ez?
        Pénztárca.
        Jó nagy.
        Sok minden fér bele.
        Jaj, értem, mint egy kis notesz, vagy…
        Alapozó, szemceruza, szempillaspirál.
        Olyan vagy, mint az egyik szentmártoni ismerősöm. Ő is állandóan sminkel, nem mer kibújni úgy a lakásból, hogy ne tegye pontra az arcát aznapra. Egyszer elaludt, vártuk is a buszmegállóban, amikor hirtelen felbukkant az utca másik végén, és átrohant a négysávos úton, hogy elkapja a buszt. Szerencséjére szóltunk a sofőrnek, hogy várja meg. Ahogy felért a buszra az első szava az volt, hogy menjünk leghátra, ne lássa a sofőr, hogy sminkel, mert egyszer meglátta, és rászólt, nehogy összemaszatolja az üléseket. Szinte szépségszalont nyitott a hátsó üléseken, én fogtam a kenceficéit, egy másik lány a kézitükrét. Szerencsére a többi utas nem szólt semmit.
Irma se szól semmit. Újból megkérdezem, hogy figyel-e egyáltalán.
        Persze, hogyne figyelnék. Azt hiszem, mégsem veszem meg a pénztárcát.
        Elég késő van, ami azt illeti.
        Tényleg? Fel se tűnt. Akkor mehetünk haza.
        Nem veszel semmit?
–   Á, most nem. Majd visszajövök holnap. De legalább jót beszélgettünk.





U.I. Az esetleges félreértések elkerülésének érdekében: Irma (mint megannyi félreértett figurám) egy jelenséget, egy szemléletet jelöl, nem konkrét embereket konkrét helyzetekben, akiknek most jó alaposan beolvasok a blogoszférámban. A szereplő nevéhez is egy baromi egyszerű gondolatszálka fűződik: egy Idegesítően RongyMániás Alakot idéztem fel magamban, innen ugrott be az Irma név (valamiért mi mindig magyarázkodunk).

Friday, January 20, 2017

Állásinterjú

- Higgye el, hogy én vagyok a legjobb személy erre a feladatra, fölösleges végighallgatni a többieket, egyébként is, ha jól értettem, csak meg kell kérdezzem az ide betévedőket, hogy miben segíthetek, és ha azt válaszolják, hogy semmiben, akkor a lehető legnagyobb eleganciával arrébb tessékelem őket, hogy ne vegyék már el a helyet azoktól, akik esetleg fizetnének is valamiért, és ennyivel le is tudtam a munkaköri leírásom, mondtam én, hogy értek ehhez, apám is dolgozott egyszer egy hasonló helyen, mondjuk ő csapos volt, és az is addig, ameddig az igazi csapos betegszabadságon volt, de érti, mire gondolok, a vérünkben van a vendéglátás, ezért is szeretnek annyian hozzánk járni, na meg persze anyám is zseniális pizzát tud sütni, és meg se nézi, hogy hány percet ír a pizza dobozán, hanem csak úgy érzésből süti a pizzát, érti, és mindig bejön neki, kivéve egyszer, amikor az osztályfőnökömet vendégeltük meg, azóta se jött hozzánk, de nem azért, mert nem ízlett neki anyám főztje, hanem mert végképp elvettem a kedvét az osztályfőnökösködéstől, amikor az egyik lyukasóráján felperzseltem az algebrakönyvét, bár mentségemre szóljon, kevés tüzet kapott, kicsit fekete, de még használható, csak a pénzügyi matematika égett ki belőle, az meg amúgy sem kell az érettségire, és az érettségi meg amúgy sem kell az élethez, mert még sosem találkoztam valakivel, aki csak úgy volt hajlandó szóba állni velem, hogy előtte elszavaltam neki a Metagorászi szentháromságot, vagy a Szózatot, és amúgy is szerintem már túlsztároljuk ezt a Petőfit manapság, írt ő is tizenkét pontot, és egyből ő a legnagyobb magyar költő, ne nézzen így rám, nem akarok tiszteletlen lenni, kultúrember vagyok én is, és nagyon szeretem az irodalmat, de tényleg, meg a Petőfit is, de tényleg, és egyszer én is olyan akarok lenni, mint a Petőfi, de tényleg, az iskolában is mindig felolvastam a fogalmazásaimat magyarórán, de tényleg, már amikor megvoltak, és elég gyakran megesett, hogy nem voltak, akkor kitaláltam valamit, hogy miért nincs házim, megette a tehén, pedig nem is volt tehenünk, de attól még azt mondtam, hogy megette, és nevettek is rajta egy csomót, kivéve a Kukkert, de a Kukkert nem lehet megfogni semmivel, ő már csak ilyen, egyébként azért hívják Kukkernek, mert olyan vastag lencséje van a szemüvegének, hogy azzal már a szomszédba is elláthatna, ezt én találtam ki, mondjuk nem gondoltam volna, hogy meg is hallja, de meg is hallotta, úgyhogy fegyelmit kaptam érte, és az osztályfőnök majdnem megint eljött hozzánk, de aztán gondolom eszébe jutott a pizza, nem mintha bármi baj lett volna a pizzával, mert anyám zseniálisan főz, úgy érzésből csinál mindent, érti, csak gondolom, mégis eszébe jutott az osztályfőnöknek, hogy nem volt olyan jó a múltkori látogató, és akkor mégsem jött, úgyhogy felhívatták szüleiméket, hogy jól leszidjanak engem, de én olyan jól előadtam a helyzetet, a végén a szüleimék szidták le a tanárokat, és Kukkerné kikapott, mert túl korlátolt gondolású, és nyújtózkodjon már a konfortszódáján túlra, mert így azért mégse lehet tanítani manapság, de azóta is így tanít, én pedig fennmaradtam ilyen városi legendának, mint az a Margit, amelyik szent is volt, bár én nem vagyok se szent, se Margit, csak úgy továbbadtak szájról szájra, amíg híres lettem, és igazából akkor volt az, hogy eldöntöttem magamban, mit szeretnék kezdeni az életemmel, és rájöttem, hogy én ilyen híres ember akarok lenni, akiről mindig így beszélnek, amolyan sztár vagy celeb, vagy kinek mi, nem értem igazából, melyik mit csinál, de úgy hallottam, nem sokat, szóval az nekem tökéletesen megfelel, jól is keresnék vele, alkalomadtán még elvállalnék egy reklámot vagy mozifilmet, egy olyan jó akciófilmet nagy robbanásokkal meg menő kocsikkal, meg a lányok se lennének az utolsók, ez lenne az igazán jó film, nem az ilyen gondolkodós vackok, mert azokat unom, meg nincs is semmi értelmük, olyanok, mint a dokumentumfilmek, csak akkor nézik őket, ha muszáj, és csak akkor vallják be, hogy unják, ha már tényleg muszáj, sose bírtam megérteni az ilyesmit, látja, hogy én mindig az őszinte utat választom, nem értem, minek hazudoznak ennyit, az ilyen állásinterjúkon is annyit hazudnak, hogy már borzasztó ennyi hazugság is, az eszem megáll ezektől a hazug hazudósoktól, pedig semmi értelme, mondták már nekem is, hogy az egyenes beszéd mindennel felér, így hát egyenesen megmondhatom, hogy maga igazából engem akar felvenni, senki mást, mert kell a pénz, meg a munka is, mert csak úgy lehet pénzem, mármint lehet máshogy is, de az macerás, mondjuk lehet, hogy az lesz a vége, mert már most megmondhatom egyenesen, mert én ilyen egyenes vagyok, tudja, hogy igazából szarok bele a munkájába, meg a kávéjába is, főleg abba, amikor a sarki automatában negyed ennyi egy kávé, mit vacakoljak én ennyi pénzért, csak addig kell ez a munka, amíg fel nem vesznek a színművészetire, bár azok is, amilyen tetvek, mindenbe belekötöttek, hogy rohadjon le bal farpofájuk, de ne féljen, nem vacakolok itt sokáig, a nagy lehetőségek a tengerentúlon vannak, nem itt, ebben a semmi kis országban, ahol a kávé is annyiba kerül, hogy az már pofátlanság, csak tanulnék már meg végre angolul, de annyit csesztet a tanár is, hogy helytelen, amit mondok, hát de jó a kiejtésem, a lényeg az, hogy angolul szóljon, úgy már megértik, és akkor mehetnék ki dolgozni, amíg le nem szerződtetnek valami jó filmben, mert nem vállalnék én el akármit, azért már mégis, nem mindegy, milyen főszerepet adnának ide, mert csak főszerepet játszanék, a mellékszerep a csicskáknak való, akik nem elég jók a főszerephez, de amint mondtam, én már nem vacakolok itt sokáig, rossz helyre születtem, úgy érzem, odakint már rég befutottam volna, csak ez a szerencsétlen ország, ez az, ami visszatart bennünket, meg itt nem is forgatnak jó filmeket, legfeljebb jelentkeznék valami sorozatba, vagy tehetségkutatóba, hogy ne kutakodjanak már annyit potyára, akkor kiadnék valami lemezt, meg fellépnék, és aztán könnyebben fognak felvenni a színművészetire is, mert nem mernének visszautasítani, és akkor majd nekem keverik a kávét, de olyan kávé lesz az, hogy ha ki is köpöm, felnyalják, olyan kávét maga itt évek után se tudna árulni, ne nézzen rám így, tudja, hogy ez az igazság, mondták már nekem, hogy én egy ilyen egyenes beszédű ember vagyok, ilyen frontális figura, asszem, így mondják, de tudom, hogy ezért szeretnek, meg a humoromért, szóval már megszoktam, csak egy dolgot nem tudok, hogy akkor holnap hányra jöjjek dolgozni, mert nekem nem mindegy, tudja, járok énektanárhoz is, hogy egyszer elmenjek abba a tehetségkutatóba, és keddenként meg angolórára kell járnom, úgyhogy akkor úgyse tudnék bejönni dolgozni, na de álljon meg, jóember, most meg hová megy, még beszéltem magához, azt ne mondja, hogy vécére megy ilyen korán, ezt már kezelik, tudja meg, láttam a tévébe’, hogy ez nem normális, ezt most akkor értsem úgy, hogy mindegy mikor jövök be dolgozni, mert az úgy nagyon jó lenne, már csak a fizetést kéne megvitassuk, úgy érzem, jól jönne nekem egy kis fizetésemelés, mert az énektanár is emelt a díjakon, de nem kérnék sokat, és amúgy is visszatérül, biztos nem fog rosszul járni velem, garantálom, de most már igazán nem értem, hogy miért ül ennyit a vécén, hát ez elég nagy szemtelenség, ami azt illeti, nem szép dolog így megváratni valakit, aki a kevéske szabadidejét is arra áldozza fel, hogy eljöjjön a maga vacak kis állásinterjújára, tudja mit, kenje a hajára az állását, az interjúját, meg a kávéját, főleg azt, nem ér meg nekem ennyit a maga tiszteletlensége, felmondok!


Monday, January 16, 2017

Gondolkodom, tehát...

Gondolkodom, tehát vagyok, tehát nem vagyok ide való,
veszélyes lehetek, mint a szamárbőrbe bújtatott trójai faló,
és jelenleg veszélyt jelentek rátok, amikor jelenteni láttok,
hogy vagyok, tehát gondolkodom - egy fogalmatlan zápfog.

Gondolkodom, tehát útban vagyok, tehát gondoljam magam arrébb,
pimasz grimasz egy kirakatban, mit elfed sok festett arckép,
arcátlan képzeletem feléleszt, leképzeli a sok műportréról a cukormázat:
valaki por, valaki tré lesz, vagy portré, s majd röhöghet rajta egy fél század.

Gondolkodom, tehát egyedül vagyok, és még nem tanították meg, hogy merre ityeg a fityegő,
én meg fittyet hányok rátok, lányok, mert rég nem fütyült meg az utcán egy térfigyelő (se),
így lehet, hogy nem leszek senkinek se felesége, se rokona, se ismerőse,
csak a vagány magány melegíti majd a szőrös lábam pár hűvös ezeregyéjszakán.

Gondolkodom, tehát mi vagyok, tehát mi vagyunk: a mátrixból kiordító hibák,
önmagunkat is megtagadó önhitviták, kikben összedőlt egy illúzió és három világ,
és kerget a veszett kergebirka-sereg, kiket egy gondolat bánt (hogy gondolni itt bizony nem lehet),
mi meg menekülünk, amíg tart a képzelet, ez az egy kép vezet, az álmainkba temetett ép lelet.

Gondolkodom, tehát sodor a gondolatmenet, fejemben menetelő gondolatszálkák szúrnak (farkas)szemet,
tágul a látókör, de szűkül a tűrőképesség - eddig te éltettél, gondolat - gondolj egyet, s éltess még, tessék, gondolkodtam, tehát hagyok (másokat is gondolni): két véglet, végletekben élek - gondolkodom, tehát remélek, nem látom a fényt a verssorom végén, fojtogatóan füstölt ez a kémény, és még én azt hittem, az ember addig él, ameddig tanul...
Gondolkodom, tehát gondban vagyok... akkor éljek mégis gondtalanul?

Gondolkodom, tehát vagyok, tehát nem vagyok ide való,
veszélyes lehetek (magamnak is), mint a szamárbőrbe bújtatott trójai faló...

De másképp hogy tudnád meg, mi van benne?



Saturday, January 14, 2017

Hétszavas Históriák (Részlet)


ELŐSZÓ
Ez itt mind huszonegy történet. Hét szóban.



PRÓFÉTA
Műanyag kőszikláról szentbeszél, de legurítja a szembeszél.

HIRTELEN
Nem hazudtam, csak hirtelen elfelejtettem igazat mondani.

FÜGGÖNY
Elfelejtették behúzni a függönyt. De nem leskelődtem.

A KISLÁNY
Jól öltözött kislány elkóborolt. Megtalálták a szüleit.

EGY KISLÁNY
Maszatos kislány kóborol. Itt nem szabad kéregetni.

A KISFIÚ
Árúházban hangzavar. Távirányítós autót akar. Majd megkapod.

EGY KISFIÚ
Szaporán turkál egy ládában. Talál magának uzsonnát.

INGYEN
Hajléktalanoknak nincs ingyen kávé. Még kérnének ráadást.

HÁZIÁLLAT
Köszönöm, mégsem kell háziállat. Túl sokáig tart.

IDEGENEK
1.
Idegenek,
Barátok,
Jóbarátok,
Túl jó barátok,
Ellenségek.

2.
Idegenek,
Szerelmesek,
Káros szenvedélyek,
Kötelek,
Szétszakadt kötelek.

3.
Testvérek,
Unokatestvérek,
Rokonok,
Szomszédok.
Játszótársak.
Felnőttek.
Idegenek.

MÉGIS
FIÚ:            Nem tudok élni nélküled.
FÉRFI:        Mégis.

KISGYEREK
Fel akar nőni. Nem akar délutánonként aludni.

ISKOLÁS
Fel akar nőni. Komoly házi feladatokat követel.

KÖZÉPISKOLÁS
Fel akar nőni. Végre egyetemista akar lenni.

EGYETEMISTA
Fel akar nőni. Nem szeretne másoktól függeni.

FELNŐTT
Nem tudja, mit akar. Talán délutánonként aludni.

1   7  (EGY HÉT)
Munkanap.
Munkanap.
Munkanap.
Munkanap.
Munkanap.
Munkanap.
Munkanap.

(ESZM)ÉLET
Örülj, hogy élsz. És tudsz is róla.

KÖRNYEZET/BARÁT
„Legközelebb a természet vigyázzon magára!” – Felháborodott Főemlős

MIT MONDHATTAM AKKOR?
        Mit mondhattam akkor?
        Igazat.
        Itt a gond.

PEDIG MEGMONDTÁK
Én megmondtam, hogy írd le, mielőtt elfelejted.



ZÁRSZÓ
Hét szóban nem lehet elmesélni egy történetet.