Monday, November 20, 2017

Ma jó


Az állomásra, kérem.
Régóta laksz Kolozsváron?
Elég régóta ahhoz, hogy rájöjjek, ha nem az állomás felé megyünk.
Mit keresel te az állomáson ilyen hajnali órában?
Vonatot.
Mi mást.
Barátságtalan vagyok, ezt már sokan megmondták, ő is megmondja, miközben a főtérre kászálódunk a kampusz kusza kisutcáiból. Hajnali órákban különösen barátságtalan, teszem hozzá. Különös tekintettel azokra, akik ilyenkor különösen barátságosak, gondolom, de ezt már nem teszem sehová, ki sem merem engedni a fejemből. Gyanakvásból ered a barátságtalanságom. Főleg amióta megerőszakoltak egy lányt a szomszéd utcában. Hajnali órában történt az is, mint minden más, amiről a pániksajtó be szokott számolni. Na ezért vagyok én olyan. Ilyen. Barátságtalan.
És merre vonatozol?
Hazafelé.
Az hol van?
Közel.
Arra biztos gyakran jár vonat.
Jár.
Nem kellene ilyen embertelen órákban éjszakáznod.
Nem.
A taxi egy vörös Logan, ha bárki utólag megkérdezné tőlem. A fejembe vettem azt is, hogy megjegyzem a rendszámát, de a nagy sietségben csak a vállalatot sikerült, azzal meg úgyse mennék semmire. Ha valaki kérdezné. De miért kérdeznének tőlem ilyeneket.
A visszapillantó tükör alatt egy fakereszt és erotikus masszázst kínáló hölgyek névjegykártyái ingadoznak, alkalomadtán kartonbimbóik egymáshoz érnek, mosolyognak, de nem jobban, mint úgy általában, a mosolyuk is kartonból van, mint úgy általában mindenük, nagyjából ilyenek lehetnek a valóságban is, gondolom magamban. Nem merem túl sokáig bámulni őket, nehogy feltűnő legyen. Az is, hogy bámulok, és az is, hogy most vonatozom először ilyen embertelen órákban. Átvertek. Az én igényeimhez képest még ezek az órák is tele vannak emberekkel.
Milyen egyetemen vagy?
Bölcsészkar.
Az milyen?
Idegennyelvek meg hasonlók.
És mit tanulsz?
Magyart. Meg néha angolt is.
Ezek nem is idegennyelvek.
Nekem elég idegenek.
Már a sugárútnál járunk, nemsokára elhagyjuk a bölcsészkart is az idegen nyelveimmel együtt, nemsokára kiszállhatok, és akkor majd végre kivehetem a kezem a zsebeimből, mert odakinn hideg van, az pedig jó mentség lesz a remegésemre, mert nem a félelem vagy az embertelen idők remegtetnek meg, de nem ám.  
Miért nem mész valahová bulizni ilyen szép péntek estén?
Nem szeretek bulizni.
Elég baj az.
Elég.
Van barátod?
Itt jó lesz. Köszönöm.
Ha ilyen goromba vagy, nem is lesz.
Nem kell a visszajáró, tartsa meg.  
Köszönöm szépen.
Egyébként meg van.
Olyan erősen csapom be az ajtót, hogy felszöknek az erotikus masszőrök kartonbimbói, mosolyai, mindenei, én pedig úgy teszek, mintha sietnék a vonat után, ne tűnjön fel neki, hogy igazából előle futok.
Az állomás is tele van embertelen időkben tébláboló emberekkel. Miután megveszem a jegyem, behúzódom a váróterem egyik sarkába, ott jó meleg van. A szomszéd padon nagymama és unokája osztozkodnak egy chipseszacskón, mellettük egy fiatal pár ringatja babakocsiban pihenő gyermekét, megint mellettük egy külföldi matatja a telefonján a menetrendeket.
Késik a vonat. Még ez az embertelen időkben közlekedő vonat is.
A fülkémben nem vagyok egyedül, a sarokban egy fekete alszik, elektromos zene disszonáns zöreje evickél ki a fejhallgatója alól. Mellette egy velem egykorú lány, telefonon beszél, magyarul, de leteszi, ahogy meglát. Leülök melléjük, behajtom magam mögött az üvegajtót, megpróbálok kevésbé gorombán viselkedni.
Te is ilyenkor?
Én is.
Te is Pestre?
Én csak Váradra.
Úgy is jó.
Jó hát.
Filmet nézünk, sós ropit eszünk, beszélgetünk, azon töprengünk, mi lehet a film vége, mekkora késése lehet már most a vonatnak, mi csalhatta a harmadik útitársunkat szerény országunkba, amikor mindenki épp most menekül belőle. Nekem nincs mehetnékem, megmondom a lánynak is, neki van, megmondja nekem is. Már várja a repülőgépe odakinn. Rávágom, hogy a repülőgép nem vár senkit, ezen jót nevetünk, majd tovább számoljuk, mennyire késhet a vonatunk, nehogy sírjunk is a végén.  
A folyosón egy öregember tántorgott, tántorog, és fog még tántorogni Váradig, mert legalább harmadjára megy el a fülkénk előtt. Mindig megcsodálja a feketét, aztán minket (a sorrendben nem vagyok biztos), integet, grimaszol, elmegy, visszajön.
Ha lekapcsoljuk a villanyt, hátha békén hagy minket.
Lekapcsoljuk a villanyt. Túl fényesen világít a laptop kijelzője, a film már nem is érdekel minket, azt is lekapcsoljuk. Álmosak vagyunk, aludni akarunk, alszunk is, lekapcsoljuk magunkat. Ő alszik, amikor a folyosót kísértő öregember hirtelen betántorog a fülkénkbe, én megébredek, csúnyán bokán rúgom cellatársamat, bocsánatot is kérek tőle, az öreg kaján terpeszbe ereszti lábait, és nézi, ahogy mi nézzük, de senki se mer szólni semmit. Alkohol és őrültségszaga van.
Ha rosszalkodik, felébresztjük a feketét, mondom.
Álljon meg a verekedés! A’ nem izé – nem vagyok én olyan! Nem kell nekem semmi innen! Nem vagyok én se tolvaj, se gazember!
Hangosan beszél, de nem elég hangosan ahhoz, hogy a feketét is felébressze.
Milyen fenn hordjátok az orrotokat, kis taknyos leánykák! Na ne félj, mert otthon az ilyet megnevelik rendesen! Fenn hordjátok az orrotokat, mert még van orrotok, ugye! Otthon az ilyenek kérik a verést a legjobban! Na fe félj, me’ leszállok én mindjárt! Hallj oda, még tolvajnak néznek! Hát kell nekem innen bármi is! Nem izé, nem is azé’ jöttem, hogy én itt gamatkodjak ilyen buta leánykákkal meg aztán főleg nem! Na ne félj, me’ az enyémek is ilyenek voltak, de már nem prünnyög-dünnyög így egyik se! A csipátok még nem nyílt ki, de már a bicska a zsebetekben igen, mi! Hallj oda! Mindjárt szállok én le, ne félj!
Akkor tessék leszállni, suttogja az útitársam.
Na, nekem te ne mitugrászkodj, me’ mindjárt megtanítom, mi az a tisztesség! Ettől bezzeg nem féltek, csak a magyaroktól!
A feketére mutat, megnézi közelebbről, még mindig alszik, mint a bunda. Bármilyen hangosan is kiabálna, az elektromos zene disszonáns zöreje erősebb. Az ember már fel se szállhat egy istenverte vonatra se! Hát csináltam én valamit! Csak mondja valamelyik, hogy igen, mert itt veri meg az Isten, ne félj!
Féltünk.
Mi azért csak féltünk.
Már ránk se néz, mi se nézünk rá, egymást bámuljuk, megpróbáljuk pislogásokban levezetni a testünkön végigvágtázó remegést, az öreg még mindig a feketét figyeli.
Nézzed má’, ezt is odaégette az Isten! Nem is látod a sötétben, csak ha vigyorog! Akkor aztán villog a foga fehérje, mint a ménkű! Ettől bezzeg az anyja se fél! De én egyből lopok, ahogy beülök valahová! Lopok, ugye, hogy lopok! Már megloptam mindenkit, ugye! Beképzelt leánykák, azok vagytok! Na, ne félj, me’ aztán titeket se fog még az ördög se elvenni!
Neki már nem kötöm az orrára, hogy köszönöm szépen az aggodalmat, de már van egy ördögöm az egyik odahazában a sok közül.
Beszél-e ez valami nyelvet? Magyart! Románt! Cigányt! Hé, te! Érted-e? Ki van dőlve, biztos részeg ez is!
Erősen rácsap a fekete bal combjára, mire az egyből felriad, lekapja a fejéről a fejhallgatót, kikapcsolja a zenét, zavartan körülnéz, de nem merünk neki tolmácsolni.
Van-e valami italod, he? Ital!
El is mutogatja, hogy mi kell neki, így már érthető, a fekete mosolyogva bólogat, ital, persze, hogy ital, előkap egy palack szénsavmentes vizet a táskájából, és int az öregembernek, hogy megtarthatja nyugodtan.
Az öregember belekortyol, fintorog egyet, nem erre az italra számíthatott. Visszadobja a palackot a szemközti székre, nem csoda, hogy meg akarsz szabadulni tőle, morogja magában, rohadjál meg, de rossz, még ezek a leánykák se innák meg.
A leánykák – akik mi vagyunk – összenéznek. Az útitársam elmosolyodik, nem tudom megállni, én is elengedem feszült arcizmaimat. Mosolyog, mosolygok, mosolygunk majdnem mind, fekete nem, ő nagyot ásít, de nem fekszik vissza aludni, feszült figyelemmel kíséri a jelenetet.
Jól áll, ha kacagsz, fordul felém az öregember. Kacagj, na!
Nincs annyira jó kedvem, hogy kacagjak.
Tessék mondani egy jó viccet, akkor majd kacagunk.
Az öreg az útitársamra néz, végigsimítja az egyik combját, majd int neki, hogy fogja be a száját, és visszanéz rám. Nevess, no! Nevess, vagy megcsíplek.
A jobb lábam már készenlétben várja, hogy megpróbáljon csipkelődni. Csak próbálja meg, csak annyi kell, hogy megpróbálja – és annyi is lesz, minden egyszerre történik, az útitársam lehámozza a combjáról az öregember kezét, ő felém indul, hogy megcsípjen, én felé, hogy megrúgjam, a fekete felénk, hogy megállítsa valamelyikünket, visszapakolja az öreget a helyére, lasă femeia, parancsolja hibátlan román kiejtéssel, az öreg ért belőle, én is, visszaülök a helyemre, megigazítom a hajam, az útitársam megigazítja az arcára száradt döbbenetet, a fekete int az öregnek, hogy fáradjon ki, ha nem akar nagyobb bajt, az öreg tiltakozik, de nem tiltakozik eléggé, és a fekete kipakolja a folyosóra.
Ettől a csúftól bezzeg nem félnek! A bevándorlótól nem félnek! Ezek a leánykák is bolondok! Na, ne félj, ellátják egyszer a bajukat! Ne félj!
Nem félünk, most már nem.
Megköszönjük a feketének az összes nyelven, amit ismerünk, megkérdezi, hogy idegennyelvet tanultam-e, mondom, hogy igen, mondja, hogy érződik, mondom, hogy köszönöm, így utazunk tovább hármasban.
Az útitársunk nem bírja tovább kíváncsisággal, megkérdi tőle, mi is annyira vonzó az országunkban, hogy valaki ide kívánkozzék. A fekete őszinte, megmondja, hogy informatikát tanul, az itt állítólag nagyon olcsó, a szabadidejében lemezlovas egy központi szórakozóhelyen, és amíg ingyenes az utazás, addig ellátogat a nagyobb városokba, hogy minél többet megtapasztaljon az országokból.
És nem félsz az ilyen alakoktól?
És ti nem féltek az ilyen alakoktól?
Egy-null a fekete javára, le se tudnánk tagadni, hogy féltünk. Megkérdezem tőle, hogy hívják, ne szólítsuk már állandóan feketének egymás közt, őt csak őzzük, amíg meg nem mondja, hogy Mayónak hívják, a családnevét nem értjük, azt sem, hová valósi. Ennyit tudunk róla.
A vonat lassan begurul az állomásomra, Mayóval leszállunk és további jó utat kívánunk a harmadik útitársunknak. Mayo megkérdezi, merre tartok, én megmondom merre tartok, meg akar hívni egy kávéra, de nem fogadhatom el az ajánlatát, másképp lekésném a következő buszt.
Majd még beszélünk, hazudja Mayo.
Majd még beszélünk, hazudom Mayónak, pedig tudom, hogy nem fogunk többé beszélni, hisz nem cseréltünk se telefonszámot, se online címet, se mosolyt. Mayo megy a maga útján, keres magának szállást az éjszakára, ami igazából reggel, én sietek a buszom után, nem akarom lekésni.
A főtérre, kérem.
Váradi vagy?
Igen, szóval hamar rájönnék, ha nem a főtérre megyünk.
Jó fenn hordod az orrod... 
Mondták már. Azt is, hogy egyszer nem lesz, amit fenn hordjak.
A taxisofőr halványan elneveti magát, és kihajtunk az állomás parkolójából. A lehető legrövidebb úton visz a főtér felé, és hogy hamarabb teljen az idő, vicceket mesél közben. Nem lógnak kartonbimbók a visszapillantó tükréből, nem tör az életemre, nem akar megcsípni – igaz, kacagok a viccein.
Kezd megemberesedni az óra, szépen lassan kihajnalodik, a főtér is kezd megtelni emberekkel. A sofőr megmondja, mennyi lesz, borravalót is hagyok neki, majd elindulok a buszom felé. Én vagyok az első, aki megérkezik a helyszínre.
Lassan összegyűlünk mind, a busz megtelik kevésbé embertelen órákban utazó emberekkel. Megkérdezzük a szokásosakat, jól vagyunk mind, jól megy az iskola mindenkinek, az egyetem is, de hát az is iskola, csak másképp hívják.
Elmesélem nekik a taxisofőrt, a kartonlányait, a csipkelődő öregembert, és Mayót, aki remélhetőleg talált magának szállást, és még mindig nincs menekülhetnéke szerény kis országunkból, másképp csak öregembereink maradnának. Ezen jót nevetünk, majd jót sírunk önmagunkban.
Mondtam én, hogy nem érdemes hajnali vonattal utaznod, mondják nekem.
Mondtátok, igen, mondom én. De előbb vagy utóbb meg kell szokjam ezt is.
Mit?
Hát ezt.
És mikor akarod megszokni? Előbb vagy utóbb?
Ma jó lesz.


mraczdora.blogspot.ro

Sunday, November 5, 2017

Ez is elromlott



Nem emlékszem, hogy fájt volna, amikor elestem. Csak arra emlékszem, hogy megtörtént, és arra, ami az esésemet követte.
Az öregedő teniszpályán kunkorodó műgyep csúnyán felmarta a térdemről a bőrt, de szerencsére Dina Hétpontnulla időben orvosolja a sebet. Azt is megkérdezi, hogy fáj-e még valahol, de nincs erőm válaszolni neki, így csak bambán várja a következő utasítását. Akkor ér le T. is a pályára, hogy alaposabban belemártsa az orrát mindenbe, amibe ember beleszólhat.
      Fogytán van a fertőtlenítője – jegyzi meg, ahogy végigméri Dina Hétpontnullát. – Pedig egy hete töltöttük fel. Nagyobb tartályt kellett volna kapjon.
      Ennyi is épp elég neki.
      Megmondtam, hogy nem fogod bírni. Szerintem ki kellene törölni az algoritmusából ezt a nehézségi szintet. Senki se tud ilyen gyorsan teniszezni.
      Senki se szokott már manapság teniszezni. Egyébként csak megbotlottam a műgyepben.
      Látszott rajtad, hogy alig kapsz levegőt, Nish. Öregszel, fogadd el.
      Nincs mindig igazad, fogadd el.
      Elkísérlek a gyengélkedőre.
      Nem gyengélkedem.
      Miben segíthetek? – szól közbe Dina Hétpontnulla selymesre szabott géphangja. Már nem emlékszem, kiről mintáztam a hangját, de még mindig belebizsergek, ha meghallom.
      Semmiben. Vége.
      Köszönöm, hogy segíthettem! További szép éjszakát! – Azzal összeszedi a teniszpályán szétszóródott labdákat, és vígan bevonul a garázsába.
Dina Hétpontnulla azon kevesek közé tartozik, akik megköszönik, hogy segíthettek. A többség reklámmal búcsúzik, amióta T. megvásárolta ezt a hangsávot. Nem mintha így nagyobb sikere lenne. Akinek eddig se volt szüksége rá, ezután se lesz. Olcsó előállítású kapszulás ebédet gyárt olcsó előállítású embereknek. Én valamiért jobban szeretem a hagyományos gyors ételt. Nem bízom sem T-ben, sem az olcsó előállítású kapszulás ebédjében. Nem vagyunk jó barátok. Talán azért, mert túlságosan is erőlteti, hogy azok legyünk. Nincsenek jó barátaim.
Ma már nincsenek.
Hátat fordítok T-nek, és a lakosztályom felé igyekszem. A mozgásérzékelő lámpák egyből megvilágítják utamat, hogy el tudjak igazodni a folyosón. Még mindig nehezemre esik megszokni az éjszakázást. Tizenhárom éve léphetett érvénybe a rendelet, miszerint csak éjszaka mehetünk ki a bázisból. Állítólag biztonságosabb így: túl erősek lennének nekünk a napsugarak. Lassan kezdem úgy érezni, hogy mi vagyunk túl erősek magunknak.
Már majdnem az üvegajtó ujjlenyomat-olvasója felé nyúlok, amikor megcsörren a karórám. Nem nyúlok hozzá. Ma nem.
Ahogy beérek a lakosztályomba, egyből a fotelemnek esem. Hagyományos bársony fotel, antik darab, szeretem. Hangosan felsóhajtok. Mégsem annyira könnyű Dina Hétpontnullával teniszezni, de ezt sosem fogom megmondani T-nek. Előbb vagy utóbb belejövök. Nem vagyok öreg. Nem én.
Bertha hangérzékelője egyből észreveszi, hogy hazajöttem. Üdvözöl, és siet, hogy lehúzza rólam a sportcipőt. Miután végez a dolgával, megkérem, hogy masszírozza meg egy kicsit a vállamat. Bertha a tőle megszokott buzgalommal engedelmeskedik, munkája pontos, kiegyensúlyozott, nyugtató. Nem kötöttem be a közös hálózatra. Ő csak az enyém.
      Bertha, milyen idő van kinn?
      Hamarosan hajnalodik. Nem ajánlatos kimenni, negyvenhárom fokot jeleznek mára.
Erre nem mondok semmit. Belefeledkezem Bertha könnyed búgásába.
      Még mit szeretne tudni?
      Fogalmam sincs… mesélj még valamit. Akármit. Mi újság?
Nem mintha annyira érdekelne, hogy mi újság, inkább csak szeretem hallgatni Berthát, ahogy beszél. Ilyenkor nem érzem magam annyira magányosnak, mint amilyen valójában vagyok. Sajnálom, hogy nem érti pontosan, mit beszélek, vagy hogy mit beszél ő maga.
      A Nish Novadda Robotics gyakornokai egy robotokból álló felderítőcsoporton dolgoznak, hogy felkutassák az elérhető tartalékokat. Christopher Nullapontegy meghibásodott. Ez hátrafejleszti a munkájukat.
      Javítás: ez hátráltatja a munkájukat.
      Megjegyeztem, köszönöm. Öröm tanulni.
Az egyik gyakornok ötlete volt az, hogy belekódoljuk a robotokba a tudásvágyat.
Évek óta kísérletezem vele, de még nem tudtam megtanítani arra, hogy magától kérdezzen, és többet akarjon megtudni valamiről. Már az is nagy sikernek számít, hogy egyáltalán abból tanul, ha kijavítom.
      Bertha…
      Miben segíthetek?
      Ha már úgy látnád, hogy minden megtettél, amit megtehettél… mit tennél utána?
Bertha túl hamar válaszol a kérdésemre. Elrontja az egészet.
      Letölthetek egy könyvet a sikeres karrierépítésről…
      Hagyd. Eleget építettem eddig. Inkább hozd ide a füzetem.
Már megint megcsörren a karórám. Kikapcsolom, és az ágyra hajítom. Nincs kedvem kimozdulni a lakosztályomból. Olykor Bertha jobb társaság, mint az egész emberiség hátramaradt része együttvéve.
      Olvasd fel, mit ír az utolsó lapon – kérem Berthát.
      Vaskoponyákban
rozsdamentes acél szív,
a természet hív.
Megpróbáltam kinevelni belőle a robothangot, amikor verset olvas. Még nem sikerült, de próbálkozni csak szabad.
      Mit szólsz ehhez? – kérdezem, mintha egy óvodást faggatnék az esti meséjéről.
      Ez egy vers.
      De milyen vers?
      A magánhangzók és a sorok alapján haiku. „A haiku a japán költészet egy jellegzetes versformája, mely már a 13. században megjelent…
      Ne idézz az internetről, nem úgy értettem. Neked tetszett?
Bertha hallgat.
Elhallgattattam a mesterséges intelligenciát.
Már megint.
Borzasztó vagyok.
      A versek szépek.
Nem sikerült lenyűgöznie. 
A kettőnk közé férkőző kínos csöndet a karórám kétségbeesett rikácsolása töri meg. Valaki nagyon sürgősen beszélni akar velem. Felállok a karosszékemből. Egyedül, nem engedem, hogy Bertha segítsen.
      Vége, Bertha.
      Köszönöm, hogy segíthettem.
      Nem segítettél – sóhajtom, és felveszem a karórám.

*

      Novadda úr, baj van a vonalon.
      Novadda úr szabadnapos – vágom rá gorombán. – És ha Novadda urat sokat zaklatja a szabadnapján, nemsokára maga is az lesz.
      Elnézést kérek, nem akartam zavarni, én…
      Térjen a lényegre.
      Az egyik robot rendkívül furcsán viselkedik.
      Indítsák újra.
      Nem tudjuk.
      Akkor kapcsolják ki.
      Azt sem tudjuk. Nem találjuk a nyakán a csatlakozót, és a nanocsavarok is hiányoznak.
      Pedig mindegyik ott csatlakozik.
      Ez nem.
      Melyik robotról van szó?
      Adél Egypontnulla.
Csönd.
      Nincs Adél nevű robotunk.
      Ez azt mondja, hogy Adél. Valamilyen új fejlesztésű lenne?
      Mondtam, hogy nincs Adél nevű robotunk. Ami nincs, azt nem lehet fejleszteni. Biztos rendszerhibás. Eltanulhatott valami badarságot az egyik gyakornoktól. Mindjárt megyek, és megnézem.
Ezért hívnak. Mi másért. Az egyik robot meghibásodott, és nem akar gyors ételt főzni. A másik meghibásodott, mert nem akarja az elsőt megjavítani. A harmadik robot egyszerűen kikapcsolt, azóta se tudni, miért. Talán elege lehetett belőlünk. Nem hibáztatom.
Mintha legalábbis tőlem függene az egész robotipar, pedig ez már rég nincs így. A gyakornokok annyira kinőtték magukat, hogy már csak azért hívják őket gyakornokoknak, mert én itt vagyok. Igazából ugyanannyit tudnak, mint én, ha nem többet. Talán puszta udvariasságból hívogatnak ennyit, hogy ne érezzem fölöslegesnek magam, és higgyem azt, hogy ez a világ, amit megalkottam, mégsem tudna olyan tökéletesen megállni a saját lábán, ha nem őrködnék felette.
Az évezred elején még gyerekcipőben járt a robotika. Komoly kuriózumnak számított, ha egy robot meg tud szólalni, és még értelme is akad a mondandójának. Ma már annyira hasonlítanak ránk a saját teremtményeink, hogy szabad szemmel nehezen lehetne megkülönböztetni őket magunktól. Nagyanyám mindig azt mondta, hogy veszélyes dolog ilyesmivel játszadozni, hisz bármikor kiverhetik a kezünkből az irányítást, ha rosszul bánunk velük. Az apokalipszis küszöbén járod a haláltáncod, fiam. Ezen sosem tudtam megegyezni vele. Szerintem nincs szükségünk robotokra, hogy elpusztítsuk magunkat. Remekül megy az nekünk nélkülük is.
Régen még írtak is erről. Robotok uralta régiókról. Masírozó masinákról. Eposzokba illő hősi csatákról emberek és felháborodott gépeik között. Ma már nem írnak. Csak programot. Fanyar vicc ez is. Saját tehetetlenségünk gépezetében őrlődünk. Ez a mi kis komfortos apokalipszisünk. Csak túl komótosan mozog.
Bármekkora fejlődés lett volna a robotrobbanás az évezred elején, ma már nem megyünk sokra vele. Nincs miből és nincs kinek robotokat gyártani. Fogytán vannak a tartalékjaink, és nem utolsó sorban mi is fogytán vagyunk. Harmincan maradtunk, ha jól számolom. Ezen a bázison, legalábbis. Robotokkal együtt vagyunk százan. Túl kevesen.
A Primitívekről nem tudok sokat. Biztos, hogy többen vannak, mint mi, és szaporodnak is, mint a nyulak. Hiába. Kevés esélyük van a túlélésre. A sivataggá szikkadt maradványföldeken kapirgálnak, ők tudják csak, mit esznek. Jóformám a saját nyelvükre sem emlékeznek. Úgy beszélnek egymással, hogy hallgatnak. Nem láttam még egyet sem és nem is akarok.
Egyszer kiküldtük hozzájuk Nullaponthármat, hogy vigyen nekik egy dobozzal T. olcsó előállítású kapszulás ebédjéből. Rosszul sült el a dolog. Darabokban kellett hazahozzuk Nullapontnéggyel, mert a Primitívek szétcincálták. Ők még mindig hűségesen őrzik Nagymama rémmeséinek hagyományát, miszerint a robotok az ellenségeink, és semmi keresnivalójuk mellettünk. Azóta megszűnt köztünk mindenféle kapcsolat. Mi nem lépünk az ő földjeikre, ők se a mieinkre.
      Novadda úr, végre megjött!
      Hol van a hibás robot?
      Kiment a Terepre.
      Milyen munkát adtak neki?
      Semmilyet. Csak elköszönt és kiment.
      Az ég szerelmére, Jerry. Attól függetlenül, hogy emberi alakjuk van, ezek robotok. Droidok. Gépek. Maguktól nem tesznek semmit.
      Azt hiszem, a kapszulás ebédnél segít be.
Az „öntudatra ébredt” robot példáját követve én is elköszönök, és kimegyek. A Terepre nem kerülhet ki akármi: gondosan beállított robotok vigyázzák a szalagmunka minden fázisát. Gépek őrzik a gépeket, ha úgy tetszik. Hamar megpillantok egy nem odaillő figurát: alacsony, sötétbarna hajú kisrobot lapul egy sarokban, műanyag kosárkával a kezében kapszulákat gyűjtöget. Minden bizonnyal azért küldhették ide, hogy lopjon. Egyből a konkurenciára gondolok, de elvetem az ötletet. Nem is lehetne konkurenciánk.
Megrántom a vészféket, amitől minden gép leáll. A munkarobotok egyből abbahagyják addigi teendőiket, és katonásan felsorakoznak elém. Rövid késéssel megérkezik a kiszemeltem is. Nem a vészfék jelzésére jön, hanem azért, mert ezt látta a többieknél. Túl tanulékony.
      Vége – szólok, mire valamennyi robot T. mottóját dúdolva elköszön, és kivonul a Terepről. Ő az utolsó. Ahogy indulna kifelé, elkapom a csuklóját. Meglepően puha anyagból készítették a bőrét. Meleg, biztos túlforrósodott. Ki tudja, mióta működik. – Gyártó? – kérdezem hangosan. Egyből válaszol. Hangja sokkal tisztább, mint a többi prototípusé. Sokat bajlódhattak vele.
      Nish Novadda Robotics.
      Gyártás éve?
      2366.
Ebben az évben három robotot indítottunk útnak. Emlékeztem volna egy ilyen jól sikerült darabra. De nem emlékszem, és ez gyanús.
      Felelős vezető?
      Dr. Nish Novadda.
Erre meg végképp emlékeztem volna.
Semmire sem emlékszem, és ennek oka van, mégpedig az, hogy még véletlenül sem mi gyártottuk ezt a robotot.
Valaki tényleg azt gondolta, hogy ennyivel át tud verni? Szinte sértésnek venném a próbálkozást, ha nem lenne annyira lenyűgöző az átverés eszköze.
      Vezetőhelyettes?
Hallgat. Az már rossz jelnek számít, ha a mesterséges intelligencia sokáig hallgat. Igazán nehezet kérdezhettem tőle. Egy rövidebb csönd után megszólal, hangja bizonytalanságot sugall. Egy robot nem lehet bizonytalan.
      Trevor Wilhelm.
Megtisztelő a feltételezés, hogy T-vel dolgozom a robotokon, de mindenki tudja, hogy semmi érzéke sincs hozzájuk. T. üzletember, legalábbis üzletember volt abban az időben, amikor az üzlet vagy az ember kifejezések jelentettek valamit. Ahogy fogytak az emberek, úgy fogytak az üzletek, és úgy fogyott T. foglalkozásának fontossága. Ezért is lehet annyira szüksége rám. Meg azért, mert neki mindig szüksége van valakire.
      Vége – mondom ki határozottan. Alig várom, hogy szétszedjem.
      Még nincs vége. – Azzal a robot elrugaszkodik megfeszített pozíciójából, és könnyedén felpattan az egyik pihenő futószalagra, mintha otthon érezné magát.
Messziről egészen emberinek tűnik. Kopott túracipőt és fakó kezeslábast visel, arca makulátlan, karján egy apró seb húzódik végig. Ezen megakad egy ideig a szemem. Miért mintáznának rá egy sebet? Egy robot nem tudná véresre horzsolni a bőrét. És egy robot nem ugrana fel a futószalagra csak azért, mert kényelmesebb.
      Azt mondtam, vége!
      Hallottam. De nem érdekel. – Ezt már nem úgy mondja, mint egy robot. Hangja most már teljesen emberi. – Már azelőtt is vége volt, mielőtt kimondtad volna.
Megpróbálom értelmezni a helyzetet. Vagy egy robot áll előttem, akibe mesterien belekódolták az emberi jellemet, vagy Adél Egypontnulla tényleg egy ember, aki mesterien mímeli a robotok viselkedését. Még egyik esetben sem vagyok teljesen biztos.
      Miféle szerzet vagy te?
      Ember. Hihetetlen, mi? – kérdezi gúnyosan. Amennyire lenyűgöző teremtménynek tűnt az elején, most ugyanannyira félek tőle. Emberként még kiszámíthatatlanabb a viselkedése, mint robotként.
      Nem lehetsz ember – válaszolom ösztönösen, pedig már rég meggyőződtem az ellenkezőjéről.
Nem értem, hogy kerülhetett ide. Arról tudnánk, ha lennének még értelmes lények rajtunk kívül. Kerestük őket, évekig, évtizedekig, de csak egy üres bázist találtunk egy magányos dobozszerű robotkezdeménnyel. Régi darab volt, négy kerekéből kettő hiányzott, égője halványan pislákolt, remegve sepregetett egy kihalt alagsorban.
Jobban szemügyre veszem Adélt. Meg kell barátkoznom a gondolattal, hogy tényleg így hívják, és nem jár hozzá semmilyen számjegy, ami meghatározná fejlettségét. Nyugtalanítóan intelligens.
      Nem lehetek, azt mondod. Mégis emberibb vagyok, mint a te összes vaspajtásod együttvéve. De végül is mindegy. Előbb vagy utóbb úgyis le akartam volna bukni. Fel se tűnt, hogy hónapok óta lopom a kapszuláidat, ugye?
      Nem az én kapszuláim.
      Engem meg nem érdekel, kinek a kapszulái.
      Miért akartál lebukni?
      Az öcsém tegnap belehalt a kapszuláitokba.
      Mondtam már, hogy nem az én kapszuláim.
      Én meg mondtam, hogy nem érdekel. Valakinek felelnie kell értük.
      Miért vagy itt?
      Mert nincs, hol lennem. És nem akarok éhen halni.
      A Primitívektől jössz?
Hangos nevetésben tör ki. El sem tudom képzelni, mi lehet ennyire vicces.
      Szerinted mi vagyunk a primitívek? Ez igazán hízelgő. Mondd csak, mi is történne veletek, ha ez az egész itt és most véget érne, ha már semmi sem működtetné ezeket a gépeket…?
      De működteti. Több forrásra is rácsatlakoztattuk őket, épp azért, mert…
      Csak egy ártatlan kavics, és oda a napelemnek.
      Mire célzol?
      A napelemre céloznék, de nincs mivel.
      Nem értem.
      Nem baj, egyszer majd azt is betöröm. Akkor nézhettek magatokra.
      Miért néznénk magunkra?
      Túl sok mindentől függtök. És túl kiszolgáltatottak lennétek nélkülük. A vaspajtásaitok hiányában még annyit se tudnátok, mint mi. És mégis mi vagyunk a primitívek. 
      Nézd, Adél, én elhiszem, hogy haragszol, és minden jogod megvan rá, főleg azután, ami az öcséddel történt. Mindenképp megpróbálok segíteni rajtad valahogy.
      Igen? És mégis hogyan?
      Addig maradsz itt, ameddig szeretnél.
      Ilyen alapon már rég hazamentem volna. Nem szeretek itt lenni. Eddig is csak azért jártam ide, hogy vacsorát lopjak az öcsémnek. Nagy hiba volt.
      Egyáltalán hogy jutottál be?
      A vaspajtásaid. Ők az igazán primitívek. Könnyen eltanulható a viselkedésük.
      És mit akarsz most tenni?
      Tudni akarom, miért halt meg az öcsém. Mi van azokban a kapszulákban?
      Nem tudom. Nem én gyártom őket, hanem T. és a kirendelt robotok.
      Akkor járj utána.
      Megpróbálok. De te akkor sem maradhatsz itt.
      Hónapok óta itt bujkálok.
      De most észrevettek. Kérdezősködni fognak.
      Mondd azt, hogy a te robotod vagyok, és nem fognak.
      Ez nem ilyen egyszerű. Gyere fel a lakosztályomba, mindent elmagyarázok. Éhes vagy?
      Napok óta nem ettem semmit.
      Akkor jól fog esni egy kis gyors étel.
      Hogy nálatok még az étel is siet!
Elmosolyodom. Nem tudom, miért, egyszerűen jól esik végre emberi szavaktól is mosolyra fakadni. Végig kíváncsian figyelem Adélt, ahogy a lakosztályom felé igyekszünk. Döbbenetesen jól alkalmazkodott. Ahogy kilépünk a többiek közé, rögtön megváltozik a viselkedése, a mozgása szaggatottabb, egyenesen előre néz, mintha pontosan tudná, merre megyünk. Ha köszönnek nekem, nem köszön vissza, még csak oda se néz. Megáll, és várja a következő utasítását.
Természetesen ez csak addig tart, amíg figyelnek minket. A lakosztályom előtt már meg se várja, hogy előre engedjem. Szemtelenül betolakszik, lehuppan a fotelembe, és nagyot nyögve nyújtózik. Bertha egyből odasiet hozzá, hogy lehúzza róla homokos túracipőjét, de nem engedi.
Előveszek egy tál sültet, felmelegítem, és az ölébe teszem. Megköszöni, körültekintően megszagolja, majd jóízűen beleharap.
      Gonoszabbnak képzeltelek – jegyzi meg tele szájjal. – Sajnáltam volna, ha neked is bajod esett volna tőlük.
      Miktől?
      A kapszuláktól.
      Nem eszem kapszulákat.
      Te sem bízol bennük, ugye?
Szinte ösztönösen megrázom a fejem. Valamiért jól esik, hogy most nem kell annyira őrködnöm a gesztusaim fölött, mint amikor T. vagy a gyakornokok közelében vagyok.
      Ezzel nem vagy egyedül. Nálunk se bíztak. Azt mondták, ez csapda. Egyenesen hadüzenet. Hogy végezni akartok velünk, mert nem vagyunk olyanok, mint ti. Tönkretették a követeteket és az összes kapszulát, amit hozott. Nem mintha megengedhettük volna magunknak, hogy kidobjuk az ételt. Nincs mit ennünk. Gondolom, tudod. Én voltam az egyetlen, aki azt tanácsolta, hogy adjunk nektek egy esélyt. Kinevettek. Azért is megpróbáltam. Láthatod, az öcsém életébe került. Az első kapszulától nem volt semmi bajunk. Mindketten ettünk belőle. Nagyon ízlett neki, erőre kapott tőle.  A végén már nem tudott megbirkózni ennyi erővel.
Hangja a mondat végére sem csuklik el, csak halkul. Benne is lappang egyfajta erő, aminek semmmi köze T. olcsó előállítású kapszuláihoz. Nem tudok válaszolni, bármennyire is szeretnék.
      Neked van valakid, akit sajnálnál, ha nem lenne? – kérdezi. Még mindig halk.
Nem néz a szemembe, amikor felteszi a kérdést. Megtalálta a füzetemet, azt lapozgatja. Úgy tűnik, mintha lekötné az, amit benne talál.
      Nem tudom. Eddig nem volt.
      Ez tetszik.
      Micsoda?
      Vaskoponyákban
rozsdamentes acél szív,
a természet hív.
Most rajtam a sor, hogy elmosolyodjam.
      Ki írta? – kérdezi.
      Én.
      Azt hittem, hogy csak programokat írsz.
      Én meg azt hittem, hogy a Primitívek nem tudnak olvasni.
      Mondtam már, jogtalanul neveztek minket primitíveknek. Csak azért, mert nem kellenek nekünk a vaspajtásaitok meg a kapszuláitok, attól még élhetünk teljes életet.
      Kivéve akkor, amikor éhen haltok.
Arca beborul, szemeiben mintha szikrák születnének. Lehet, hogy rosszat mondtam.
      Kik fogyasztják egyáltalán azokat a kapszulákat?
      Nem tudom. Talán a gyakornokok.
      És a gyakornokok meddig élnek?
      Még senkinek sem esett baja tőlük, ha erre gondolsz.
      Ezt nem értem.
      Nem szabad belőlük túl sokat enni, ennyi az egész.
Elhallgat. Arcán egy sovány könnycsepp sétál végig.
      Mennyi a „túl sok”? – kérdezi remegő hangon.
      Ha mondjuk lenyelsz belőlük egy marékkal, az már ártalmas. Nem hiába hívják kapszulás ebédnek. Egy egész ebédrevalót sűrítenek egy kapszulába. El tudod képzelni, mi történik azzal az emberrel, aki naponta harmincszor ebédel?
Nem válaszol. Biztos elképzelte. Én elképzelem, hogy elképzeli, és rájövök, miért sápad el ennyire hirtelen. Lelöki az öléből a füzetet, feláll, ki akar szaladni az ajtón, de nem tud. Csak az én ujjlenyomatommal nyílik, vagy egy biztonsági kóddal, amit nincs honnan ismerjen.
      Engedj ki! – kiabálja. – Engedj ki most azonnal, vagy megmondom mindenkinek, hogy bántottál!
      De nem is bántottalak.
      Engem meg nem érdekel.
Nem tudom, miért válaszol mindenre azzal, hogy nem érdekli. Amolyan Primitív szokás lehet ez is.
      Adél, hallgass rám! Ne okold magad miatta…
      Azért adtam neki többet, mert ízlett neki! Pedig nincs is ízük azoknak a vackoknak!
      Nem volt honnan tudjad.
      Mert primitív vagyok, ugye, azért? – Hangja pillanatok alatt megváltozott. Most már szemrehányó, szinte követelőző. – Miért küldtetek nekünk egy egész ládával, ha úgyse tudjuk, hogyan használjuk őket?
      A robot megmondta volna, hogyan fogyasszátok őket, ha nem teszitek tönkre – védekezem ösztönösen.
      Ó, szóval megint mi vagyunk azok, akik tönkretesznek dolgokat? – kérdezi cinikusan. – Egyáltalán miért küldtetek robotot? Féltek tőlünk, valld be! De most már mindegy. Ez is elromlott.
      Mi romlott el? Adél, beszélj már érthetően!
      A robot, amelyik a vizet méri ki a gyakornokoknak. Az is. Mintha Karl Nyolcpontkilencnek hívták volna, de már nem vagyok benne biztos.
      Mi történt vele?
      Elvágták a nyakánál a csatlakozót. Fogalmam sincs, ki tehette.
Valami azt súgja, hogy mégis van fogalma arról, ki tehette, de nem szólok bele. Most már nem.
      Mindenesetre gondoltam, besegítek. Én szolgáltam ki mindenkit vízzel az Irodából. Így hívjátok, azt hiszem. A Terepen nincsenek emberek. Szóval leitattam mindenkit. Azt is, aki nem kért tőlem vizet, kapott, eleget. Előtte persze „megfűszereztem” egy kicsit mindegyik poharat, hogy finomabb legyen. Hogy biztos mindenki erőre kapjon tőle.
Sosem hallott undorral mondja ki az utolsó mondatot.
Kezdem megérteni, miről beszél, de elhinni még mindig nehezen tudom. Arcomat a tenyerembe temetem, ahogy visszaroskadok a fotelembe. Adél még mindig az ajtó előtt áll, meg se moccan. Nem mer rám nézni.
      Bosszút akartam állni. De már nem akarok.
      Kicsodán akartál bosszút állni?
      Mindenkin, aki valaha robotok közé ült. Akik miatt oda kerültünk, hogy minden más elértéktelenedett. Akik miatt nem maradt munkánk, élelmünk, életünk. Akik miatt „primitívek” lettünk.
Leguggol az üvegajtó előtt, de még most se néz rám. Olyan, mintha magában beszélne.
      Ki fognak végezni, ha megtudják.
Valamiért nem bírom végignézni, ahogy darabokra foszlik előttem. Valamiért gondolkozni sem tudok. A szavak úgy száguldanak ki a számon, hogy időm sincs felvenni velük a versenyt.
      Bárki megtehette volna. Akár én is.
Megtörik a jég.
Botladozik a rendszer.
Újraindítanám, de ehhez a rendszerhez nem értek.
      Te?
      Állítólag minden zseni valahol őrült is egy kicsit.
Egyik kósza mondatomba kapaszkodik a másik: mint holmi részegesek, kitáncolnak a számon. Elkezdődik nagyanyám haláltánca.
      Nem, nem tehetsz értem ilyet. Eddig nem is ismertél.
      Most már ismerlek. És úgy érzem, jobban ismerlek, mint bárki mást, aki eddig itt élt.
      Ennek nincs semmi értelme.
Halkan elnevetem magam. Igaza van, tényleg nincs. Talán már most kezdek megőrülni.
      Szerinted a Primitívek befogadnak maguk közé egy nyugdíjba készülő őrült tudóst?
Hallgat, majd egy hosszabb csönd után hozzáteszi.
      Csak akkor, ha nem hívod őket Primitíveknek.
      Megoldható.
      De éhen fogsz halni. Előre szólok. Én is azért szöktem be ide, emlékszel?
      Akkor itt az ideje vándorútra térnünk.
      Hová?
      Akárhová. A két véglet közé.
Megérintem az ajtó ujjlenyomat-olvasóját, mire az egyből kinyílik. Intek Adélnak, hogy menjen csak nyugodtan előre.
      Nem hagysz magad után semmilyen üzenetet? – kérdezi Adél.
Felkapom a füzetem, kitépem belőle az utolsó lapot, és ráragasztom az üvegajtó belsejére. Ennél többet úgyse tudnék mondani senkinek azok közül, akiket itt hagyok.
Az ajtó becsapódásától Bertha egyből felriad. Az üvegajtóhoz siet, megáll előtte, és tanácstalanul mered rám a következő parancsára várva. Vége – tátogom neki az üvegajtón keresztül, de nem reagál. Nem is hallhatja, mit mondok. Az ajtó szigetelése kiváló, én nem tanítottam meg szájról olvasni, ő pedig sosem kérte, hogy tanítsam meg.

Vaskoponyákban
rozsdamentes acél szív,
a természet hív.

      Vége.


-