Monday, April 10, 2017

Megfigyelt megfigyelő

Látod, már megint ezt csinálod. Írsz. Leírod, hogy el ne felejtsd, hogy el ne felejtsék, hogy el ne felejtsenek. Leírod, mert meg akarod ragadni a pillanatot: szavakba öntöd, betűkbe szövöd, majd felhajítod egy roskadozó polc legtetejére, és csodálod, hogy messziről milyen szép. Csak ne kerüljenek túl közel hozzá – és legfőképp hozzád. Azt nem szabad.
Sokat beszélsz, hogy ne tűnjön fel, mennyi mindent hallgatsz el. Sokat jártatod a szád, hogy ne tűnjön fel, te magad mióta álldogálsz egy helyben. Mindig ugyanott, mindig ugyanúgy, mindig ugyanabban a veremben. Ugyanazok a csöbrök és vödrök. Alkalomadtán kinézel, csapsz egy gyors kört komfortos vermed körül, majd miután véget ért a kényszerszagú világjárás, egyből vissza is költözöl oda, ahol azt hiszed, kényelmesebb.
Azt akarod, hogy megismerjenek – így kárpótolnád azokat, akik elfelejtettek? Így kárpótolnád az osztálytársakat, akik már nem köszönnek, a tanárokat, akik már nem ismernek meg, csak ha elhadarod azt a tekervényes tragikomédiát, ami másodállásban a neved, és akkor már tudni fogják (azt nem, hogy ki vagy, csak azt, mennyit bajlódtak a neveddel, amikor fel kellett róni valamelyik semmitmondó oklevélre).
Azt akarod, hogy többnek lássanak, mint ami vagy, mert eddig kevesebbnek láttak. Azt akarod, hogy spontán légy, így hátha visszakapod az elveszett leheteket. Mindenre igent mondasz, mert nem bírod elviselni, ha visszautasítanak. Aztán mindenkit elutasítasz legalább egyszer, mert téged többször is elutasított ugyanaz a személy. Azt hazudod, hogy szereted az egyedüllétet, mert sokáig nem volt más választásod. Mindig hazudsz. És talán csak most mondasz igazán igazat.
Azt akarod, hogy lássék: háborúba indulsz. Hadat üzensz a világnak, mert még önmagaddal nem ástátok el a csatabárdot. Mindig magadra kened a világ tévedéseit. Nehezen nyitod fel harci páncélodat mások előtt, mert már túl sok feszítővasat döftek a vértezet legparányibb réseibe is. Bizonytalan svábbogárként sétálgatsz fel-alá a fehér falon, és csak várod, mikor ütnek agyon egy strandpapuccsal. Akkor majd nyomot hagysz valahol. Addig, amíg le nem mosnak.
Valami mégis életben tart, és a körülményekhez képest meglehetősen eredményes munkát végez. Makacsul ragaszkodsz az elveidhez. Valamiben hiszel, akármi is lenne az: a még ki nem tűzött célod, a gyógyíthatatlan tenni akarásod, a kicsi naiv ars poeticád, a tegnapelőttből összekovácsolt holnapután reménye.
Két véglet vívja örökmozgékony csatáját benned. Rettegsz a jövődtől, mert nem tudod megszelídíteni, miközben alig várod, hogy végre elkezdődjön. Szereted az irányításod alá hajtani a téged körülvevő világ minden egyes rezdülését, aztán mégis elvárod, hogy meglepjen. Nehéz téged meglepni, és amikor mégis sikerül, annyira meglepődsz, hogy egyenesen traumaként ér, ha valamit nem látsz előre.
Már egész jól beszéled a gépek nyelvét, a konkrétumok kódjátszmáját, mégis szereted a megmagyarázhatatlant, az elképzelhetetlent, a leírhatatlant. Aztán megpróbálod leírni. A leírhatatlant, azt. Hát mi mást lenne érdemes? Még mindig próbálkozol, és valószínűleg életed végéig próbálkozni fogsz. Újra és újra. Sosem teljesen új a legfrissebb „újra”, de sosem ugyanaz, mint ami eddig volt. Hasonlít rád. Minden nap ugyanaz vagy, mégis minden nap valamiben más. Mindig elfogysz és gyarapodsz. Mindennap meghalsz és újjászületsz, mint egy kelekótya főnixmadár. Minden nap tanulsz és felejtesz. Csak ha végre tudnád, mit kellene megtanulnod és mit kellene elfelejtened…
Akkor ébrednél igazán tudatára mindannak, ami valaha forradozó fejecskédbe fészkelt. De mire sikeresen feltérképeznéd mindezeket, már kezdheted is az elejétől. Ez a csodálatos benne, bármennyire macerás munkának is mutatkozna. Minden ugyanaz, mégis valamiben más. Újra és újra. És újra. És újra. És újra.
(Látod, már megint ezt csinálod. Újraolvasod, amit leírsz.)

ez... van. függetlenül, gyenge felbontásban, de van.

Wednesday, April 5, 2017

Változás


Hallgass. Várj. Maradj még. Ne siess. Legalább te ne siess. Figyelj. Ebben a pillanatban épp megváltozott valami. És ha jobban odafigyelsz, talán nem is valami változott, hanem minden. Egy valaki mindene. Egy olyan valaki mindene, akit talán sosem fogsz megismerni. Akit talán soha senki sem fog megismerni igazán.

Úgy kezdődött, mint minden reggel. Ugyanazzal a férfival ébredtem az ölemben. Hosszú, fekete haját kibontva hordta. Szándékosan vagy csak így sikeredett? Egyértelműen az utóbbi. Amint mondtam, minden nap rajtam ébredt. Én voltam az otthona. Csak ilyenkor találkoztunk. Volt olyan, hogy napokig nem láttam. Elmehetett világot járni. Olyan is volt, hogy csak egy hét után bukkant rám. De egyáltalán nem panaszkodhatok. Ő volt eddig a leghűségesebb hozzám. Nem láttam senkivel sem beszélni, én nem szólhattam hozzá. A nevét sem ismerem. Minden reggel elment, és talán estére visszajött. Mindig hozzám.
Délelőtt kevesen keresnek fel. Néha kisétál hozzám egy idős hölgy. Haját évekkel ezelőtt izzó téglavörösre festhette. De az már régen volt. Most már őszül, látványosan, sokak szerint szégyenszemre. Sose kérdezte meg senki tőle, miért nem festi már a haját. Megbarátkozott volna őszségével? Esetleg belátta, hogy nem késleltetheti az elkerülhetetlen öregkort? Vagy csak egyszerűen nem volt pénze festékre. Megharagudhatott a fodrászára. A fodrásza megharagudhatott rá. Érzékeny lelkek ezek a fodrászok, sosem lehet tudni az ilyesmit. Az idős hölgy evett. Sokáig evett. Mindig valami mást, de valamit mindig. Palacsintát, pogácsát, zsömlét. A morzsái csiklandozták az ölemet. Köré kíváncsi galamblégió sorakozott, sosem látott fegyelemmel lesték a kalandozó morzsák útját. Nem zavarták a galambok. Valószínűleg megszokta őket. Aztán almát evett. Lassan, alaposan megrágott falatokban, biztos ki akarta élvezni minden harapását. Volt ideje rá. A szomszédban egy öregúr üldögélt egymagában. Karba tett kézzel és összezárt lábakkal. Egyik se nézett a másikra.
Aztán jött a lány, akivel még sosem találkoztam azelőtt. Hosszú, egyenes haja selyemsálként omlott a hátamra. Az egyik kezében egy vékony szál cigaretta füstölgött, a másikban egy pohár kávé. Olcsó kávé volt, már ki is hűlt. Egy csepp nekem is jutott. Később többen is csatlakoztak: még több kávés pohár, még több füstölgő cigaretta. Nem szeretem, ha valami füstöl, rossz emlékeim vannak ez ügyben. Két lány és két fiú mászott fel rám, mindegyik rajtam csüngött. Hangosak voltak, meglepően hangosak az addigi nyugalomhoz képest. Valaminek örültek, aztán dühösek lettek, aztán jót nevettek egymáson. Az egyik fiú erősen az oldalamba fúrta a csikkje maradványát, majd nagyot sóhajtva felállt. Rajtam felejtette az üres cigarettás dobozt. Azt is mélyen belém nyomkodta, hogy ne legyen feltűnő. Pedig feltűnt. 
Aztán jött egy kutya, és levizelte a lábamat. Nem tudom, ha fajtiszta volt-e. Nem is érdekel. A galambok egyből a lábam köré gyűltek, de miután látták, hogy ebből nem laknak jól, hamar cserbenhagytak, és elröppentek máshová keresgélni. Hűtlen dögök ezek a galambok is, mit mondjak. Szerencsére egy épp arra bicikliző pár alaposan rájuk ijesztett. Valahol mélyen jól esett a bosszú. Pedig biztos vagyok benne, hogy nemsokára kapok majd tőlük az ölembe, és akkor megint felém se néz senki egy jó ideig, amíg le nem mossa az eső rólam a rikító szégyenfoltot.
Aztán jött a család: az édesanya meg a lánya. Ők voltak a család. Nem tudom, hol lehetett az apa. Talán dolgozott, talán külföldön dolgozott, talán nem is dolgozott egyáltalán, talán nem is létezett egyáltalán, mert talán nem is tudott róla, hogy apa. Nem ültek túl sokáig, ami azt illeti. A kislány türelmetlenül rugdalódzott a lábaival, át akart vándorolni egy másik padra. Meg még egyre. És még egyre. Az összeset ki akarta próbálni. Az összeset.
Aztán jött a pár. És elment. Talán párként, talán külön-külön.
És aztán jöttek ők. Róluk már tényleg nem tudom eldönteni, mit akartak. Ültek egy helyben, és figyeltek. Engem is, a szomszédokat, a galambokat, a kutyákat, a csoportokat, a járókelőket, mindenkit szépen sorjában. Sokáig maradtak, meglepően sokáig. Írtak. Sokáig írtak, meglepően sokáig. Valamit. Talán rólam, talán a szomszédokról, talán a galambokról, talán a kutyákról, talán a csoportokról, talán a járókelőkről, talán mindenről és talán semmiről egyszerre. Talán egymásnak írtak, talán egymásról írtak, talán egymás hiányáról, talán arról, ami nincs, de milyen jó, ha lehetne. Talán azért írtak, mert jól esett nekik. Talán azért, mert kötelező volt. Talán nem is írtak, csak úgy tettek.
Aztán elmentek. Mint mindenki más. Még a galambok is. Megszoktam, hogy mindenki elmegy, mert talán egyszer mindenki visszajön. Csak egyvalakiben voltam biztos. Vártam, hogy hazatérjen, hogy az ölembe feküdjön, és finom remegések kíséretében újra belém fészkelje magát. Nem tudom, hogy majd örülnöm kellene vagy sem, ha egyszer végleg cserbenhagy. Talán már cserben is hagyott. Talán talált magának egy másik hazát, és már másvalaki ölében fekszik.
Az lenne aztán az igazi változás.


a kép nem Kolozsváron készült, hanem Marosvásárhelyen. upsz.


Wednesday, March 29, 2017

Az deákleány látomása: Test és lélek vetélkedése


Kezdetik immár az idő, melyet felebarátaink közt egyszerűen fáradtságnak neveznénk vala: az dicső ellenállás meglágyul, a józan észt pedig felváltja a féktelen hajsza a túlélésért. Látás kísérté vala az nyúzott íródeákot, bűnös vágyak csábítják őket könnyebb egyetemek, hispániai eperültetvények, és röpfőzelékes konyhák tornácára, „de aki mindvégig kitart, az üdvözül” (Mt. 24: 13).

Az látás rövid vala, de annál nagyobb borzongás kísérte vala: az Marianum nagytermének sivatagában egy deákleány szunynyadék: tudás vagy kávé, csak az irgalmas Isten tudja, mire vala szomja.
Fölötte lebeg az Lélek, nagy megvetéssel figyeli elbukott sorstársát. „Kelj föl és járj”, kiáltá neki, idézvén az Jézus Krisztus szavait, melyeket az bénának intézett vala, de az deákléány még bénább vala, s csak feküdt az klaviatúrán, az mitől laptopja lefagya vala.
És szóla a Test, kíméletlenül ellene szegülve a Léleknek: „Halkabban, te atyaszomorító, hát nem látod, hogy alszik?”
„Alszik-alszik, de miért? Azért teremté Isten a világot, hogy az állandóan aludjék?”
Nem csak kenyéren él az ember, fontos az testi-szellemi pihenés szolgálta táplálék is. Légy türelemmel hozzája, még gyönge földi ember, szüksége van rám.”
„Nézd, ébredezik! Nem is olyan gyenge, mint azt gondoltad vala, kedves kuzinom.”
-  … és ahogy azt biztosan olvasták már az egyetem Facebook-oldalán, nemsokára kezdetét veszi a jól ismert tavaszi konferencia-sorozatunk, melyre önkénteseket keresünk…
-      Feltűnő volt, hogy elaludtam?
-      Itt már csak az lenne feltűnő, ha nem aludtál volna el.
-      Miről maradtam le?
-      Semmiről. Mind mindig.
-      Én még ébren is elhagytam a fonalat.
-      Volt itt valaha fonál, amit elhagyjunk?
-      Touché.
Az tanító tovább folytatá hegyi beszédét, s nem szólá meg az deákok duruzsolását.
-        Nos, kit érdekelne a dolog?
Egy kéz sem tört vala az magosba, mezítelenül tátongott az nagyterem: álmatlan, üveges szemek tekintete mögött álmatlan deákok kerestek megnyugvást, gye keresésük heába való.
-        Óráink vannak akkor, tanár úr – mondotta vala egy bátor deák száz bátortalan helyett.
-        Mindenkinek?
-        Nem… nem mindenkinek.
-    Szerintem csak a motivációt hiányolják. Rendben, aki vállalja, hogy segít a konferencia megszervezésében, kap egy egész pontot a nagyvizsgán.
-        A szessziós nagyvizsgán?
-        A szessziós nagyvizsgán. Úgy gondolom, ez egy igen bőkezű ajánlat…
-     Ez egy igen bőkezű ajánlat – ismételték az deákok, fontolgatván magokban az igen bőkezű ajánlat konzekvenciáit.
Egy ideig várt az tanító, majd újból megkérdezte vala az bambuló deákok rögimentjét.
-        Akkor kire számíthatok?
Az Testet nagy rémület fogta el, mikor egy bizonytalan kéz indult útjának az menny felé, melyet később több, annál biztosabb kéz követett.
„Mit cselekszel, esztelen?” – kiáltá a Test a Léleknek. „Most mondottam vala, hogy pihenésre van szüksége!”
„Ez pihenés. Attól függ, mihez viszonyítod. Jobban szeretnéd, ha egész nap otthon ülne és mulasztaná azt, mit már sosem kaphat vissza? Ez egy nagyszerű lehetőség, hogy fejlődjön, hogy tanuljon! Nem azért van itt?”
-        Én szívesen besegítenék.
„Szívesen egy nagy fenét, ostoba leány!”
„Tudod, hogy szívesen besegít.”
„Szívesebben pihenne. Konzultáltam a szívével, ő sem helyesli az ideát. Megcsömölt a sok koffeintől.”
-        A nevét, kérem szépen…?
-        Marchóczy…
Az Test nem hagyá resten, hogy újból megcsalatkozzék, s eképp izené meg akaratát az deáklánynak, ki elásítaná magát, és nagyokat pislogott vala. Ezen dologra tanítója egyből felfigyelt, s megesett rajta szüve. Megvárta, míg az deákleány végez minden gyarló testi kötelességével, majd újból megkérdezé a nevét.
-        Marchóczy-Rátzovitsch… Dorottya.
-        Egy kicsivel lasabban, ha kérhetném?
-        Írjam le én inkább?
-        Igen, azt megköszönném. Indítsa el ezt a lapot, és akit érdekel a dolog, iratkozzon fel.
„Te tényleg azt akarod, hogy kioltsa magát?”
„Ne beszélj bolondságokat, kedves kuzin. Úgyis behozza az lemaradást. Netán úgy ismernéd őt, mint aki nem pótolná be a pihenést? De amit most kihagy, azt sosem fogja tudni bepótolni. Egy életen át bánná. Majd visszanéz erre a röpke időre felnőtt fejjel, és eszébe jut, milyen könnyedén peregtek le ezek a napok, és ma már feléje se néznek azok az elveszett lehetek, melyek akkor és ott szinte sorban álltak előtte.”
„Igazat szólsz, mégis…”
„Ha jobban belegondolunk, nem ezek sodorták mindedáig? Az jól végzett munka öröme, az örökös tenni akarás, a kihívások édes íze… Hol lenne most nélkülük? Netán Hispániában szedegetné az farizeusok epreit?”
-        Három fontosabb napon lenne szükség magukra, ebből nyilvánvalóan csak egyet kell bejelölniük. Amelyik a leginkább megfelel maguknak.
-        Többre is lehet?
-        Természetesen, Dorottya, többre is lehet.
„Elég legyen a hősködésből, leányom! Válassz egyet, azt még megoldjuk valahogy, de ne mind a… és nézd meg, bejelöli mind a hármat, hát az eszem megáll!”
„Én vagyok a Lélek, én vagyok a Szellem, tehát én vagyok az ész is, és még mindig nem álltam meg.”
„Úgy tudom, megmondták már neked, hogy csapnivaló vagy biológiából, kedves kuzin.
-  Biztos vagy benne? – kérdezték többen, mikor az deákleány továbbadá az pörgament sorstársainak.
-        Persze, ez egy kiváló lehetőség, hogy belerázódjunk a szervezkedésbe.
-        Napok óta nem aludtál rendesen.
„Végre! Mondd meg neki!”
-        Ugyan. Ennyit kibírok. Mégis mi történhetne velem?
Atyám, bocsáss meg nekik, mert nem tudják, mit cselekszenek. (Lk. 23: 34)” – sóhajtá az Test, majd újabb, végső izenetének hangot adván, lerántá az deákleányt lábairól, le az setét mélységbe, melyből csak órák múlva találá meg kiútját. 
„Mondottam néked, hogy nem csak kenyéren él az ember, s te megtagadtad magadtól az pihenést.”
„Kellett neked ebbe is beleütnöd az orrodat. Most megint kihagyott egy napot.”
„De nem hagyott ki egy életet.”
  
Halld meg, Uram, az deákoknak s deákleányoknak siránkozását, s ne engedd, hogy az balgák elfelejtsék szentséges szavaid. Adj nekik már csendességet, mennybéli békességet itt e Földön is, mert szükségük van az pihenésre épp úgy, ahogy az testi és lelki táplálékokra. Ugyanis „aki meg akarja tartani az ő életét, elveszti azt” (Lk 9:24), eképp aki túl sokat kíván az ő gyarló földi testétül, előbb vagy utóbb szembe kell nézzen küzdelme lehetetlenségével, és gyönge ellenállásának előbb vagy utóbb úgyis pihenés lesz az vége. 
Ámen.


Hogy ne legyen túl sötét a lezárás, ide beszúrok egy viccet.

FONTOS:
A történet meg sem történt, teljes mértékben fikció, nem irányul senki és semmi ellen.
A deákleány köszöni szépen, jól van, csak egy kicsit pihennie kell.
A szövegben használt régi-magyarkodás még véletlenül sem pontos vagy hiteles. Nem is akartam, hogy ez legyen.
Na, azért.

Friday, March 24, 2017

Kopaszodó gyöngytyúk

Kopaszodó gyöngytyúk leskelődött a rozsdás rácsok között,
Nem figyelték elegen: körülnézett, aztán óvatosan kiszökött,
Kapkodva csapkod a szárnyaival, hátha finomabban zuhan:
Őrült játszma ez a repülés is – zsákutcába siető sétafutam.

Kopaszodó gyöngytyúk tipeg a bomladozó betonon,
Cellatársai pulykák, libák, pávák – egyik sem kedves rokon.
Kacéran kacsintgat rá a kényelem: itt száradó szalma, amott olcsó pamut,
De ez a végtelen is túl apró neki, s tollát borzolva elhagyja a kertkaput.

Kopaszodó gyöngytyúk kapirgál a kéthetes szemétben,
Magnak tűnik, talán lejárt gyógyszer, de még jó éppen,
Felmászna egy szemétdombra is, de attól fél, túl magas,
És ha feljutna, mit tegyen ott fenn? Ő tyúk, nem kakas.

Kopaszodó gyöngytyúk fészkelődik foszladozó rongyokban,
Kotkodálni sem mer hangosan, még megtudnák, hogy ott van.
Érzi, világra jön belőle valami – a még meg sem született lopás.
Maga mögött hagyja, s talán sose tudja meg: ő volt előbb vagy a tojás?

Kopaszodó gyöngytyúk otthont keres – biztos fázik szegény,
Mezítláb jár, a nyaka is csupasz, két szál toll táncol a fején,
Újabb kapu, újabb kert és újabb kerítés, mi az egekig mászik,
Újabb korlátok és újabb ketrecek, odakinn újabb távol látszik.

Kopaszodó gyöngytyúk volt mindig is, és talán az is marad,
Fel-alá sétál új otthonában – s megszokja, hogy ilyen szűk a szabad.
El ne mondd senkinek, hogy én is gyöngytyúk vagyok,
Kopaszodom szépen lassan, csak az én ketrecem nagyobb.

tudom, hogy ezek nem gyöngytyúkok, na.

Monday, February 20, 2017

Öröklét


Már nem csábít az öröklét,
Feledésbe fészkelődöm,
Még nincs tintából a vérem,
Vagy pergamenből a bőröm.

Előttem az öt perc sírnév,
Rivaldázó fotonhalom,
Álmaimmal fogócskáztam,
Kifáradtam - abbahagyom.

Nem csábít a csillogás sem,
Alagútból ki a fényig,
Kezet rázó harisnyások,
Minden steril, ami kéklik.

Mögöttem ágazik sorsom:
Összekuszálódó szálak,
Melegedem, mégis fázom -
Horgolok belőlük sálat.

Nem csábít egy könyvespolc sem,
Vagy ördögi írókörök,
Porból lettem, porrá leszek,
De a papírlap sem örök...



https://mraczdora.blogspot.ro/2017/02/oroklet.html
2012. Dóra bohóckodott a fényképezőgépével, miközben a kocsi ment,
ment, és annyit ment, hogy azóta se tudni, hol készült ez a fotó. ennyit az örökről. 




Wednesday, February 1, 2017

Nagyváradról nagyvárosba...

(/Nagyvárosi éj)

Még sírnak a füstben a hallgatag álmok,
Még hangosan ordul a fitt dudaszó,
És macskaköves kis utakra kinyávog,
Majd eltapos engem egy átutazó.

Még hívna az otthoni semmi se számít,
Álmodni, de jól esik - és van időm,
Csak nem felel értem az égi se már itt,
Csúf öltönyös, ócska bor - új segitőm.

Lennék, de nem itt, a seholba kiszöknék,
Szűk hangyabolyokban a morzsa alatt,
Voltam, de csak ennyi - bolyom sem öröklét,
Voltunk, de ma már csak a morzsa maradt.

Így szétkopik álmosan ünnepi maszkunk,
Halkan kinevetjük, amit leköpött,
S mit könnyeivel  hanyagul beragasztunk,
Csöndben furulyázik az álca mögött.

És súgna a vak vonaton pihenőnek
Pár minden okét mielőtt kirobog,
Vagy felkiabálna a fenti időnek:
Majd óvatosan, mikor este zokog!

Már nem felesel, mikor azt rebegik, hogy
Hajrá, hisz ez itt az uccsó meneted,
Már érzi, hogy ez csak egy álom, el is fogy,
Nagyvárosi éj lesz, amit szeretett.

ezt a szemétlerakatot minden vak vonatról megcsodálom.
szebb illusztrációt a netről se lophattam volna.

Monday, January 30, 2017

De legalább jót beszélgettünk


Elképzelem, ahogy három év után végre találkozom Irmával (hívjuk most Irmának). Megkérdezi, hogy vagyok, mi újság velem, majd ő is elhadarja ugyanazokat a válaszokat ugyanazokra a kérdésekre. Tőmondatokban válaszol, pedig általában eléggé beszédes.
        Gyere, menjünk valahová, ne üljünk csak így egy helyben – suttogja nekem a kávézó sarkából, miközben a velünk szemben cigiszünetelő pincérnő gyanúsan méreget minket, nehogy véletlenül úgy lépjünk meg, hogy nem fizettük ki azt a két teát, amit egy neves kávézóban neves álmosollyal az arcunk elé toltak.
Irma nem szeret egy helyben maradni, én nem szeretek emberek közé menni. Mégis kettőnk közül mindig én vagyok az, aki kénytelen kompromisszumokat kötni.
        Hová akarsz menni? Sétáljunk egyet a városban?
Maratoni sétáló vagyok, nekem az ilyesmi meg se kottyan. Mindig hülyének néznek, amikor képes vagyok egész kilométereket lesétálni csak azért, mert sajnálom a pénzt a villamosjegyre (nem mintha a csőd szélén állna a városi közszállítás), vagy mert épp járhatnékom van a város másik végében is.
        A városban? Nem, az nem az igazi – válaszolja Irma fintorogva. – Nézzünk be a plázába, állítólag megjött az őszi kollekció.
        Gondoltam, hogy beszélgethetnénk… olyan ritkán jössz errefelé.
Én is ritkán járok arrafelé, ami azt illeti.
        Ott is tudunk beszélgetni. De még mennyit. Előttünk az egész nap.
Nem vagyok oda meg vissza a vásárlásért, de hát mit mondjak. Ha már Irmát ritkán látja az ember, túl csúnya dolog lenne ilyenkor összeveszni vele. Menjünk hát vásárolgatni. Mi mással, mint villamossal. Gyalog semmiképp. Gyalogolunk majd ott eleget.
        És hogy tetszik az egyetem? Fárasztó?
Irma sokáig turkál a leárazott ruhák kupacában, mire végre elér hozzá a kérdésem. Pontosan három felsőt és egy sálat rángat elő a hegyből, majd újból tőmondatokban válaszol a neki címzett kérdésre.
        Annyira nem. A vizsgák előtt kell tanulni.
        Tudd meg, hogy eléggé irigyellek. Nálunk ez nem így működik.
Tényleg egy kicsit irigy vagyok. A bölcsészkaron biztos nem tűrnék szó nélkül ezt a felháborító semmittevést.
        Jaj, képzeld, megpályáztam egy programot, és ha felvesznek, akkor egy évig külföldön tanulhatok. Már rég óta álmodoztam arról, hogy egyszer kimegyek Olaszországba. Valamiért lenyűgöz az ottani életstílus, kultúra, ízvilág… minden, ami olasz.
Irma nem mond semmit, tovább túrja a kupacát.
        Régóta tanulok olaszul, de inkább otthon, az internetről.
        Anya is úgy tanult – válaszolja egy hosszú szünet után, majd végre elhagyja a leárazott ruhákat, és kiszemeli magának az őszi kollekciót.
        Te mit is tanulsz?
        Semmit – válaszolja kapásból, majd hozzáteszi. – Valamilyen marketinget.
        És jól kijössz az évfolyamtársaiddal? Gondolom nálatok is eléggé vegyes a társaság.
        Ezt hogy érted?
        Egyesek kedvesek és közvetlenek, mások túl komolyan veszik az életet, és hozzájuk se lehet szólni. Tudod, olyanok, mint a stréberek, akik hirtelen felnőnek, és felfedezik, hogy lenézni is lehet másokat, nem muszáj mindig segíteni nekik. – Nem mond semmit. – Figyelsz te egyáltalán?
        Ja. Szerinted ez kövérít?
Utálom ezt a kérdést, főleg, ha olyanok kérdezik, akik kétszer beleférnének bármelyik ruhámba. Egyébként se lehet jól válaszolni erre. Ha azt mondom, hogy nem, akkor csak hízelgek, ha azt mondom, hogy igen, egyből fáj a fogam az alakjára. Ha megdicsérem, milyen csinos lett, amióta nem láttam, lehord, amiért kicsúfolom, hogy felszedett egy-két kilónyi fölösleget. Ha nem mondok semmit, akkor egyértelműen meghízott, mert mi másért lapítanék ennyire feltűnően.
        Nem vagy kövér – mondom ki végül.
        Mert még nem vettem fel. Túl széles lenne tőle a csípőm.
        És az baj? – Őszinte kérdés volt, őszinte nevetést kaptam rá válaszul.
        Hát hogyne lenne! – Ennyit se tudok.
Gyorsan bocsánatot kérek Irmától, mielőtt megsértődne, de már faképnél is hagyja az őszi kollekciót: egy újabb bolt újabb leárazott sarkában ücsörgünk.
        Azért nem olyan vészes az egyetem se. Vannak kifejezetten érdekes óráink. Miután véget ér egy ilyen óra, azután érzem igazán, hogy érdemes volt ezt választani. Egyszer fogtam magam, és megköszöntem az egyik ilyen órát – szegény tanárom csak tanácstalanul pislogott, nem értette, miért örülök neki ennyire…
        Akciós!
        Ki?
        Mi?
        Hogyhogy mi?
        Hogyhogy ki?
        Hát kiről beszélsz?
        Erről! – És előrángat egy szürke szakadt farmert, aminek az oldalán rikító neozöldben virított a harminc százalékos árengedmény. – Szerinted vegyem meg?
        Ha tetszik, akkor igen.
        Mivel tudnám hordani?
        Övvel, ha túl bő.
        Nem úgy értem. Mi megy hozzá?
        Hát valami biztos.
        Ha most ezt megveszem, akkor amott már nem kellene megvennem azt a pulcsit.
        Figyeltél arra, amit meséltem?
        Persze. Csak nem tudom, mit tegyek. Igazából van már egy hasonló nadrágom. Igaz, pulcsim is.
        Akkor minek jöttünk vásárolni?
        Sose lehet tudni.
Mondták már, hogy túl praktikusan gondolkodom, amikor vásárlásról van szó. Általában percek alatt végzek a ruhaosztályon, az élelmiszerosztály sem egy különösebb megpróbáltatás. Egy viszonylag egyszerű képlet szerint válogatok magamnak: szükségem van rá? Ha a válasz nem, akkor rögtön visszateszem, mielőtt meggondolnám magam. Ha a válasz igen, fel kell tennem magamnak a biztonsági kérdést: pénzem is van rá? Ha a válasz nem, akkor visszakerül a polcra. Ha a válasz igen, akkor nincs miért bosszankodni, megveszem, hazaviszem, örülök neki.
Ennél számomra sokkal komolyabb megpróbáltatás a könyvvásárlás, ahol már nem elég csak ránézni a termékre: bele kell lapozni, meg kell szaglászni úgy fizikailag mint tartalmilag, elvégre senki sem akar egy hanyagul megvásárolt könyv miatt bosszankodni vasárnap délután, ha nem való ínyére az olvasmány.
        Nem veszem meg. Még nézelődünk. Ráérsz?
        Igen. – Túlságosan kapkodtam, elfelejtettem azt hazudni, hogy nem.
        Neked nem kell semmi?
        Nem, vannak téli ruháim. Néha még anyukám is köt nekem egy pulcsit. Nagyon szeretem, ahogy köt.
        Én nem. Mármint, ahogy az enyém köt.
        Pedig nagyon ügyes. Tegnap végignéztem a régi fényképeinket, nagyon jópofa pulcsikban pucsítottál…
        Pucsítottam? De gáz.
        Annyira nem pucsítottál. Csak egy kicsit. Ennyi erővel én a nyakamba kötöttem a hosszúkezű majmot, és ráfogtam, hogy ő a gyerekem. Várj, megmutatom a képet, rajta van a telefonomon.
Sokan írnak, de nem válaszolok. Ritkán látom Irmát.
Végre megtalálom a képet. Irma a születésnapi tortámat kóstolgatja (kézzel!), anyám jóízűen  nevet rajta, Irma anyja pedig megpróbálja menteni a menthetőt, ugyanis a pulcsira hímzett hercegnő is megkapta a neki járó adagot a csokitortából. Irma már akkor is tudta, hogyan kell alapozót használni.
        Ez valami förtelem. Mi van rajtam, édes Isten!
        Emlékszem, anyud mindig beleszőtte a kedvenc mesehősödet a pulcsijaidba.
        Ja, gáz voltam nagyon.
        Szerintem inkább aranyos.
        Nehogy feltedd valahová.
        Nem is gondoltam rá…
        Kösz.
Ezt is megbeszéltük.
Hamar felváltották egymást a reggeli és déli órák, Irmának szinte fel se tűnt az idő műlása. Ami engem illetett, megpróbáltam alig észrevehetően lopni magamnak pár perc magányt. Bármilyen jól is esett újra látni Irmát, egy idő után az esett a legjobban, ha nem láthattam.
A cipőboltban leültem az egyik padra, mellettem egy hatéves kisfiú legalább akkora szenvedéllyel unta a bevásárlást, mint én. Az édesanyja megkérdezte tőle, hogy szorítja-e a cipő, mire ő nemlegesen megrázta a fejét, pedig jól láthatóan szorította, csak még jobban láthatóan haza akart menni. Teljes mértékben át tudtam érezni a fájdalmát. Hasonló vitáim voltak nekem is anyámmal, amikor nem voltam hajlandó egy helyben maradni, amíg végre talál nekem egy tisztességes téli bakancsot.
Felálltam, hogy megkeressem Irmát, mielőtt boltot vált. Nem is lepődtem meg, hogy már készült is boltot váltani. Egyedül.
        Na, ezt mindenképp meg kell vegyem!
        Mi ez?
        Pénztárca.
        Jó nagy.
        Sok minden fér bele.
        Jaj, értem, mint egy kis notesz, vagy…
        Alapozó, szemceruza, szempillaspirál.
        Olyan vagy, mint az egyik szentmártoni ismerősöm. Ő is állandóan sminkel, nem mer kibújni úgy a lakásból, hogy ne tegye pontra az arcát aznapra. Egyszer elaludt, vártuk is a buszmegállóban, amikor hirtelen felbukkant az utca másik végén, és átrohant a négysávos úton, hogy elkapja a buszt. Szerencséjére szóltunk a sofőrnek, hogy várja meg. Ahogy felért a buszra az első szava az volt, hogy menjünk leghátra, ne lássa a sofőr, hogy sminkel, mert egyszer meglátta, és rászólt, nehogy összemaszatolja az üléseket. Szinte szépségszalont nyitott a hátsó üléseken, én fogtam a kenceficéit, egy másik lány a kézitükrét. Szerencsére a többi utas nem szólt semmit.
Irma se szól semmit. Újból megkérdezem, hogy figyel-e egyáltalán.
        Persze, hogyne figyelnék. Azt hiszem, mégsem veszem meg a pénztárcát.
        Elég késő van, ami azt illeti.
        Tényleg? Fel se tűnt. Akkor mehetünk haza.
        Nem veszel semmit?
–   Á, most nem. Majd visszajövök holnap. De legalább jót beszélgettünk.





U.I. Az esetleges félreértések elkerülésének érdekében: Irma (mint megannyi félreértett figurám) egy jelenséget, egy szemléletet jelöl, nem konkrét embereket konkrét helyzetekben, akiknek most jó alaposan beolvasok a blogoszférámban. A szereplő nevéhez is egy baromi egyszerű gondolatszálka fűződik: egy Idegesítően RongyMániás Alakot idéztem fel magamban, innen ugrott be az Irma név (valamiért mi mindig magyarázkodunk).